MOHAI DÉNES
…az író, aki sosem olvasott…
Azt vallom, mindenkinek van egy belső hangja, ami kikívánkozik. Az írás számomra egy igazi terápia, s valójában nem is tartom magam igazi írónak. Gyógyítom magam vele és remélem másokat is azzal, hogy ráeszmélnek, mindenki ugyanazokkal a dolgokkal harcol, de ritkán egyidőben…
MOHAI DÉNES
…az író, aki sosem olvasott…
Azt vallom, mindenkinek van egy belső hangja, ami kikívánkozik. Az írás számomra egy igazi terápia, s valójában nem is tartom magam igazi írónak. Gyógyítom magam vele és remélem másokat is azzal, hogy ráeszmélnek, mindenki ugyanazokkal a dolgokkal harcol, de ritkán egyidőben…
MOHAI DÉNES
…az író, aki sosem olvasott…
Azt vallom, mindenkinek van egy belső hangja, ami kikívánkozik. Az írás számomra egy igazi terápia, s valójában nem is tartom magam igazi írónak. Gyógyítom magam vele és remélem másokat is azzal, hogy ráeszmélnek, mindenki ugyanazokkal a dolgokkal harcol, de ritkán egyidőben…
Miért beszélyek?
Egyrészt, miért ne? Mármint a szó szoros értelmében, miért ne mondhatnám el mi van bennem? Ekkor tudatosult is bennem, hogy nem tarthatom meg pusztán csak magamnak és annak a pár embernek a gondolataim. Próbáltam nyitni a világ felé. Töprengtem, mi is az amit csinálok. Rövid történetek csattanóval, s olykor inkább kérdőjellel a végén? Akkor most novella? Az is, meg nem is.
Kerestem, kutattam, mi az, ami frappáns és jól hangzik és
találtam egy rég elfeledett dolgot. Ez pedig nem más, mint a beszély. Irodalmi
történelmét nézve, ez egy nyelvújítás korában alkotott „műszó” a novella magyar
kifejezésére. A különbség mégis annyi, hogy a beszély, kerekebb mégis
befejezetlenebb elbeszélés. Akkor megengeded, hogy beszé„ly”ek?
Beszélyek
Néhány idézet tőlem
Ha érdekel a történet, csak kattints a képre.
Beszélyek
Néhány idézet tőlem
Ha érdekel a történet, csak kattints a képre.
Beszélyek
Néhány idézet tőlem…
Ha érdekel a történet, csak kattints a képre.
Gondolatok
Néhány gondolat tőlem
Néhány számomra fontosabb gondolat írásról és másról.
„…A mai napig élesen itt van bennem, az a két hét, amikor küzdöttem, nem aludtam. Ugyanaz az egy történet futott folyamatosan, és hol előrébb, hogy hátrébb tartottam benne. Nem tudtam, hogy álom-e vagy ébren vagyok, talán inkább a kettő között léteztem éppen. A második hét végére, úgy elfáradtam, eldöntöttem leírom. A kézirat a mai napig megvan, rengeteg áthúzással és firkálással karöltve. És valahol innen indult el az egész, Így indultam el a belső útra magammal…”
„…A belső világ című könyvnek van pár számomra ikonikus karaktere. Az sem véletlen, hogy a szereplők, név nélkül szerepelnek, hiszen így a legkönnyebben elképzelhető számomra egy nyers karakter. A név egy felesleges ruhadarab lenne csak, értéket hozzá nem adva. Erre valójában írás közben jöttem rá, mert ahogy írtam és igyekeztem néha nevet adni, sehogy nem illett a képbe. Cserébe a karaktereket egytől egyig, egy vagy több ember inspirálta. Nagyon kíváncsi vagyok már a barátaimra, mikor magukra ismernek…”
„…Azt hiszem nem az számít az életben, hogy eléred-e, amit szeretnél, talán inkább, hogy tiszta szándékkal megteszed azokat a dolgokat, amiket akkor helyesnek gondolsz. Ilyesformán kár aggódni bármin, előre azon agyalni hogyan alakul. Efelett voltaképpen nem lehet hatalmunk. Az csakis saját cselekedeteink felett lehet. A többin lépj túl. Ezer és ezer dolog lesz még életed során, amik így vagy úgy elterelnek az általad kijelölt útról. Döntések vannak és következmények, amiket előre nem fogsz látni. De ezek ettől még hatással maradnak életünkre, Tanulj meg együtt létezni ezekkel. S ezáltal békét lelhetsz magaddal.”
Néhány gondolat tőlem
Néhány számomra fontosabb gondolat írásról és másról.
„…A mai napig élesen itt van bennem, az a két hét, amikor küzdöttem, nem aludtam. Ugyanaz az egy történet futott folyamatosan, és hol előrébb, hogy hátrébb tartottam benne. Nem tudtam, hogy álom-e vagy ébren vagyok, talán inkább a kettő között léteztem éppen. A második hét végére, úgy elfáradtam, eldöntöttem leírom. A kézirat a mai napig megvan, rengeteg áthúzással és firkálással karöltve. És valahol innen indult el az egész, Így indultam el a belső útra magammal…”
„…A belső világ című könyvnek van pár számomra ikonikus karaktere. Az sem véletlen, hogy a szereplők, név nélkül szerepelnek, hiszen így a legkönnyebben elképzelhető számomra egy nyers karakter. A név egy felesleges ruhadarab lenne csak, értéket hozzá nem adva. Erre valójában írás közben jöttem rá, mert ahogy írtam és igyekeztem néha nevet adni, sehogy nem illett a képbe. Cserébe a karaktereket egytől egyig, egy vagy több ember inspirálta. Nagyon kíváncsi vagyok már a barátaimra, mikor magukra ismernek…”
„…Azt hiszem nem az számít az életben, hogy eléred-e, amit szeretnél, talán inkább, hogy tiszta szándékkal megteszed azokat a dolgokat, amiket akkor helyesnek gondolsz. Ilyesformán kár aggódni bármin, előre azon agyalni hogyan alakul. Efelett voltaképpen nem lehet hatalmunk. Az csakis saját cselekedeteink felett lehet. A többin lépj túl. Ezer és ezer dolog lesz még életed során, amik így vagy úgy elterelnek az általad kijelölt útról. Döntések vannak és következmények, amiket előre nem fogsz látni. De ezek ettől még hatással maradnak életünkre, Tanulj meg együtt létezni ezekkel. S ezáltal békét lelhetsz magaddal.”
Néhány gondolat tőlem
Néhány számomra fontosabb gondolat írásról és másról.
„…A mai napig élesen itt van bennem, az a két hét, amikor küzdöttem, nem aludtam. Ugyanaz az egy történet futott folyamatosan, és hol előrébb, hogy hátrébb tartottam benne. Nem tudtam, hogy álom-e vagy ébren vagyok, talán inkább a kettő között léteztem éppen. A második hét végére, úgy elfáradtam, eldöntöttem leírom. A kézirat a mai napig megvan, rengeteg áthúzással és firkálással karöltve. És valahol innen indult el az egész, Így indultam el a belső útra magammal…”
„…A belső világ című könyvnek van pár számomra ikonikus karaktere. Az sem véletlen, hogy a szereplők, név nélkül szerepelnek, hiszen így a legkönnyebben elképzelhető számomra egy nyers karakter. A név egy felesleges ruhadarab lenne csak, értéket hozzá nem adva. Erre valójában írás közben jöttem rá, mert ahogy írtam és igyekeztem néha nevet adni, sehogy nem illett a képbe. Cserébe a karaktereket egytől egyig, egy vagy több ember inspirálta. Nagyon kíváncsi vagyok már a barátaimra, mikor magukra ismernek…”
„…Azt hiszem nem az számít az életben, hogy eléred-e, amit szeretnél, talán inkább, hogy tiszta szándékkal megteszed azokat a dolgokat, amiket akkor helyesnek gondolsz. Ilyesformán kár aggódni bármin, előre azon agyalni hogyan alakul. Efelett voltaképpen nem lehet hatalmunk. Az csakis saját cselekedeteink felett lehet. A többin lépj túl. Ezer és ezer dolog lesz még életed során, amik így vagy úgy elterelnek az általad kijelölt útról. Döntések vannak és következmények, amiket előre nem fogsz látni. De ezek ettől még hatással maradnak életünkre, Tanulj meg együtt létezni ezekkel. S ezáltal békét lelhetsz magaddal.”
Kiadványok
Inspirálók
VARSÁNYI TIBOR
Ha valamit, akkor ezt tényleg nagyon nehezen ismertem be magamnak. Emlékszem milyen hevesen tiltakoztam, amikor az Enneagram tanfolyamon először szembesítettek vele, hogy a gyűjtögetés a karaktertípusom egyik jellemzője. Gyorsan igyekeztem tisztázni, hogy valószínűleg valami félreértés történt, hiszen én alig tulajdonítok jelentőséget a tárgyaknak. Mondjuk pont akkoriban ütött szöget a fejembe, hogy vajon minek rejtegetek négy laptoptáskát az egyik szekrényemben? Abba a szekrénybe, amibe jellemzően rendrakáskor landolnak a hasznosabbnál hasznosabbnak ítélt holmik. Néha előfordul, hogy a polcain nincs már elég hely, de akkor kinyitom a benne lévő cipősdobozok egyikét, oda még biztosan pont elfér. Ha pedig minden kötél szakad, nos, erre az esetre van egy másik szekrényem.
Időnként erőt veszek magamon és rendezek egy nagytakarítást, amikor tényleg kidobok mindent, amire már nincs szükségem. Így történt, hogy a tíz éves fizetési papíroknak és az öt évvel ezelőtti névjegykártyának a napokban lejárt a szavatossága. Erre a szelektálásra nagyvonalúan fél órát szoktam adni magamnak. Viszont korántsem egyértelmű, hogy a hibás címzésű boríték vajon tényleg haszontalan-e? Így hát egy szekrény cirka hat órát vesz végül igénybe.
Ennek nem csak a szűntelen vívódás az oka, hanem az olyan előbukkanó apróságok, melyekről már teljesen megfeledkeztem. Jegyzetek, belépők, oklevelek. Egy közös kép papával, amit titokban csentem el, aztán az egyetlen képeslap, amit életemben kaptam. Egy elfeledett esküvői fotó, majd egy romantikus ajándék, ami végül, csak nekem jelentett olyan sokat. Emlékek, érzések, történetek viharos, vagy éppen csendes időkről. Jelentéktelennek hitt döntések, láthatatlan útelágazások, sikerek és kudarcok. Jobban belegondolva, talán mégsem olyan nagy baj, hogy gyűjtögető vagyok. Emlék gyűjtögető.
Nem untatlak?… Rendben hát. Fontosnak tartottam, hogy elmeséljem, milyen állapotban indultam el a nagyvárosba. Mert ugyan a történetem hétköznapi, én mégis megtörtem benne. Látod azt a fűzfát ott a tó mellett?… Igen, én is szeretem. Van benne valami megnyugtató. A tegnapi szélben órák teltek el, miközben néztem azt a táncot, amibe már az első szellőtől kezdett. Itt ültem, s ahogyan egyre csak elborult az idő, mintha előlépett volna a merev tölgyek közül, én pedig egy előkelő színházban szemlélek egy darabot, s színre lép a főhős. Az első lökések után lomhán billegtek jobbra-balra az ágak. A hegedű tudja csupán úgy elnyújtani a pillanatot, amilyen terjedelmesen lengtek. Csordultig volt izgalommal a levegő, a közelgő fergeteg akármelyik minutumban eláraszthatta a tájat, a környező fák már reszkettek. A fűzfa viszont. Az csak libbent, hosszú léptekkel járta keringőjét. Majd hirtelen, átmenet nélkül támadt fel. Harsona váltotta a vonóst, a táj pedig összeszorított fogsorral állt ellen a veszedelemnek.
A főszereplő ezzel szemben mintha élvezte is volna a rivaldafényt. Az egész lomb felugrott, az ágak egyszeriben felfeküdtek a szélre és csak hullámoztak, akárcsak a tenger. A pillanatokig tartó levegővételeknél visszatértek, hogy aztán új lendületet vegyenek a következő szökellésre. Az egész tökéletesen volt komponálva, s ez a katartikus tánc ki is tartott a vihar végéig.
Most békés a vidék. A reggel megjelenő napsugarak hívószavára előbújt az élővilág is, felhőtlenül ténykednek. A fűzfa is nesztelenül áll. Csupán jómagam, mint a tegnapi történtek szemtanúja tudom, mi rejlik csöndjében és ez lenyűgöz. Én nem ilyen voltam. Merevség jellemzett, akárcsak a többi fát. Mindenről határozott elképzelésem volt, s ezeket jó alaposan röghöz kötöttem. Irányítani szerettem volna a történéseket körülöttem, a fennhatóságom alá vonni és bizony tökéletesnek kellett lennie az egésznek, hogy ideális képet fessenek rólam. A megrögzöttség pedig kizárja a táncot. Ahhoz, hogy úgy feküdhessek fel a hegedűszóra, mint a fűzfa, a mostban kell lenni. A képzelgéseimhez való ragaszkodásom a jövendőben történt, s ha vihar jött, reszkettem.
DANKA ROLAND
VARSÁNYI TIBOR
Ha valamit, akkor ezt tényleg nagyon nehezen ismertem be magamnak. Emlékszem milyen hevesen tiltakoztam, amikor az Enneagram tanfolyamon először szembesítettek vele, hogy a gyűjtögetés a karaktertípusom egyik jellemzője. Gyorsan igyekeztem tisztázni, hogy valószínűleg valami félreértés történt, hiszen én alig tulajdonítok jelentőséget a tárgyaknak. Mondjuk pont akkoriban ütött szöget a fejembe, hogy vajon minek rejtegetek négy laptoptáskát az egyik szekrényemben? Abba a szekrénybe, amibe jellemzően rendrakáskor landolnak a hasznosabbnál hasznosabbnak ítélt holmik. Néha előfordul, hogy a polcain nincs már elég hely, de akkor kinyitom a benne lévő cipősdobozok egyikét, oda még biztosan pont elfér. Ha pedig minden kötél szakad, nos, erre az esetre van egy másik szekrényem.
Időnként erőt veszek magamon és rendezek egy nagytakarítást, amikor tényleg kidobok mindent, amire már nincs szükségem. Így történt, hogy a tíz éves fizetési papíroknak és az öt évvel ezelőtti névjegykártyának a napokban lejárt a szavatossága. Erre a szelektálásra nagyvonalúan fél órát szoktam adni magamnak. Viszont korántsem egyértelmű, hogy a hibás címzésű boríték vajon tényleg haszontalan-e? Így hát egy szekrény cirka hat órát vesz végül igénybe.
Ennek nem csak a szűntelen vívódás az oka, hanem az olyan előbukkanó apróságok, melyekről már teljesen megfeledkeztem. Jegyzetek, belépők, oklevelek. Egy közös kép papával, amit titokban csentem el, aztán az egyetlen képeslap, amit életemben kaptam. Egy elfeledett esküvői fotó, majd egy romantikus ajándék, ami végül, csak nekem jelentett olyan sokat. Emlékek, érzések, történetek viharos, vagy éppen csendes időkről. Jelentéktelennek hitt döntések, láthatatlan útelágazások, sikerek és kudarcok. Jobban belegondolva, talán mégsem olyan nagy baj, hogy gyűjtögető vagyok. Emlék gyűjtögető.
DANKA ROLAND
Nem untatlak?… Rendben hát. Fontosnak tartottam, hogy elmeséljem, milyen állapotban indultam el a nagyvárosba. Mert ugyan a történetem hétköznapi, én mégis megtörtem benne. Látod azt a fűzfát ott a tó mellett?… Igen, én is szeretem. Van benne valami megnyugtató. A tegnapi szélben órák teltek el, miközben néztem azt a táncot, amibe már az első szellőtől kezdett. Itt ültem, s ahogyan egyre csak elborult az idő, mintha előlépett volna a merev tölgyek közül, én pedig egy előkelő színházban szemlélek egy darabot, s színre lép a főhős. Az első lökések után lomhán billegtek jobbra-balra az ágak. A hegedű tudja csupán úgy elnyújtani a pillanatot, amilyen terjedelmesen lengtek. Csordultig volt izgalommal a levegő, a közelgő fergeteg akármelyik minutumban eláraszthatta a tájat, a környező fák már reszkettek. A fűzfa viszont. Az csak libbent, hosszú léptekkel járta keringőjét. Majd hirtelen, átmenet nélkül támadt fel. Harsona váltotta a vonóst, a táj pedig összeszorított fogsorral állt ellen a veszedelemnek.
A főszereplő ezzel szemben mintha élvezte is volna a rivaldafényt. Az egész lomb felugrott, az ágak egyszeriben felfeküdtek a szélre és csak hullámoztak, akárcsak a tenger. A pillanatokig tartó levegővételeknél visszatértek, hogy aztán új lendületet vegyenek a következő szökellésre. Az egész tökéletesen volt komponálva, s ez a katartikus tánc ki is tartott a vihar végéig.
Most békés a vidék. A reggel megjelenő napsugarak hívószavára előbújt az élővilág is, felhőtlenül ténykednek. A fűzfa is nesztelenül áll. Csupán jómagam, mint a tegnapi történtek szemtanúja tudom, mi rejlik csöndjében és ez lenyűgöz. Én nem ilyen voltam. Merevség jellemzett, akárcsak a többi fát. Mindenről határozott elképzelésem volt, s ezeket jó alaposan röghöz kötöttem. Irányítani szerettem volna a történéseket körülöttem, a fennhatóságom alá vonni és bizony tökéletesnek kellett lennie az egésznek, hogy ideális képet fessenek rólam. A megrögzöttség pedig kizárja a táncot. Ahhoz, hogy úgy feküdhessek fel a hegedűszóra, mint a fűzfa, a mostban kell lenni. A képzelgéseimhez való ragaszkodásom a jövendőben történt, s ha vihar jött, reszkettem.