Olykor dacosan húzom fejemre a takarót, még talán egy -ajjjh megint- is elhagyja a szájam. De miért ne tenné, ébredni ugye a világ legnehezebb dolga azt hiszem, kinyitni a bal, aztán meg a jobb szemem. És még ott vannak az álmok, hol valamikor talán épp egy kincses szigeten járok. Kalózokkal küzdők a főnökök helyett.
Hát ki cserélné ezt le?
De a nap nem kímél, hiába három sötétítő meg az összes redőny, a való világ mindig szembejön. Felkelek hát, s az első utam a kávégéphez vezet. Hmm, ha jobban belegondolok, végül is ez már egy egész jó dolog. Még vagy öt kört teszek üresen a lakásban. Kérdezem megint, ezt más is így csinálja? Hamarosan már tán ruha is lesz rajtam, mivel férfi vagyok, így ez viszonylag gyorsan. Enni nem eszem, hát késésben vagyok, idő nincs semmire, mert rohanni kell, de hova is? Dolgozni? Hát na most akkor ismételten kérdeznem, tán megcsinálja e valaki helyettem? Az én véleményem, hogy nem. De hát megszoktuk már ezt a fránya pontosságot, el is várjuk, leginkább magunktól. A kávét még egy hirtelen mozdulattal leöntöm a torkomon. Biztos finom is volt, de ki tudja, ízlelni már nem tudom. Jöhet a kulcskeresés, ma épp a kocsié a soros, de 5 perc keresés után az is a helyén lesz. Egy pillanatra még eszembe jut az álmom, de megszólal a telefon is, ennyit a reggelről mára.