1. fejezet 1. rész Az első lépés

Mindig is rossz alvónak tartottam magam. Képes voltam éjszakákat felemás alvásokkal tölteni. Szambáztam az ágy és az aktuális lakóhely összes helyisége között. Éppen ettem, vagy csak bámultam ki az ablakon a holdat, a csillagokat és a szomszéd házakat kémlelve. Amikor más aludt, számomra akkor kezdődött minden, ebben a méltóságteli igazi magányos csendben. Nem történt ez ma este sem másképp. Kontrollálatlanul cikáztak gondolatok a fejemben a világ és saját dolgaimról egyaránt. Nagyon sokáig úgy gondoltam erre, mint probléma, és hosszú éveknek kellett eltelnie mire rájöttem, hogy ez teljesen hozzám tartozik, ugyanúgy, mint a kezem vagy a lábam… Minél jobban próbáltam megszüntetni, annál kevésbé tudtam hatással lenni rá. Történetem egyik hasonló éjszakámon kezdődik mikoris sétálgatásom közepette valami különös zajra lettem figyelmes. Bizony el kellett telnie egy kis időnek mire a gondolataimból kilépve ráeszméltem, hogy ez valahonnan kintről jön.

– Ahhh… Nem vagyok őrült – dörmögtem. Mert azért valljuk be őszintén, nem létező hangokat hallani nem túl vidám dolog. Kuncogtam is magamban, azt hiszem.

Bár úgy éreztem a testem ólomból van, úrrá lettem fáradtságomon és felkeltem, hogy megnézzem, honnan is jöhetnek ezek a valóban furcsa hangok. Kezdeti megnyugvásom – saját őrültségemet tekintve – apró nyugtalanság váltotta fel.  Az ablakhoz sétáltam.  Túl sokat nem kellett nézelődnöm, hiszen a lármához azonnal társult a szemközti ház pince ablakán kiszűrődő villódzó fény. Egy igen különös figura lakott ott. Én magam csak Professzornak hívtam és szerintem mindenki más is az utcában. Senki sem tudott róla igazán semmit és azt hiszem ezzel mindenki – még ő maga is – ki volt békülve. Nem mondanám azt sem, hogy látszólag titkolózott, vagy rejtegetett volna valamit, mégis igazán misztikus figura volt. Ami igazán különössé tette a mostani helyzetet, hogy gondosan figyelt rá, hogy ilyen későn már ne dolgozzon. Máskor azt hiszem visszafeküdtem volna és megpróbáltam volna aludni, de oly módon felkeltette kíváncsiságom kissé hóbortos szomszédom viselkedése, hogy ellenálhatatlan vágyamat csillapítva azonnal öltözködni kezdtem. Nyári éjszakánk volt, így ezt sem vittem túlzásba, pár perc múlva már a szemközti ház bejárata előtt álltam. Csengettem…

A hangok hirtelen abbamaradtak. Erősen kopogós cipője hatalmas lármát csapott, ahogy a lépcsőn elindult felfelé. Majd mikor hallottam, hogy az ajtóhoz ér, a szívem már a torkomban dobogott az izgalomtól és fejben arra készültem, mit is fogok kérdezni tőle… vagy letorkoljam amiért ilyen késő éjszaka zajong? Legyek illedelmes, de határozott? Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, én pedig ott álltam néma csendben és egyetlen hang sem hagyta el a szám.

– Jó estét! Miben segíthetek? – mondta mosolyogva.

Még kissé háborogtam magamban, majd a következő pillanatban már inkább csak kíváncsiság lett úrrá rajtam. Széles vigyorral a képén bámult rám. Nem tudom várt-e tőlem valami reakciót, de egyszer csak halk nevetésben törtem ki. Mestere lehetett a feszültség effajta oldásának. Egész lényéből sugárzóan éreztem ezt az egyszerű, de mégis oly határozott lágyságot. Biztosan láttak már hozzá hasonló karaktert. Hatalmas frizurája alatt kitekintő, igazi melegséget árasztó szemei, dús ősz szakállal társulva. Azt hiszem ezért is hívta mindenki Professzornak, na meg nyilvánvalóan a rejtélyes dolgai nyomán.

– Bejössz? – kérdezte.

Bár kissé meglepődtem kérdésén, valójában minden porcikám erre vágyott.

– Csak ha nem zavarom – feleltem illedelmesen.

Miközben arra próbáltam megtalálni a megfelelő kérdést, hogyan hozzam szóba furcsa éjszakai tevékenységét, hirtelen gyermeki természeteséggel kezdett bele ő maga…

-Elnézést, ma este kissé belemerültem a munkába, de pont most fejeztem be valamit, amin dolgozom. Tudod ilyenkor képtelen vagyok abbahagyni a munkát. Egy darabig még azt hiszem éhes is voltam, de még az is elmúlt a nagy alkotásom közepette – vigyorgott. – Amúgy is rám fér némi diéta. Apró simítások voltak hátra, de biztosan te is tudod milyen ez, NEM?  Egyszerűen azt sem vettem észre mennyi az idő. Kíváncsi vagy? – kérdezte csillogó szemmel.

Már hogyne lettem volna kíváncsi, hiszem ezért jöttem. És azt hiszem maga is alig várta, hogy megmutassa nekem. Finoman megfogva a pince felé kezdett terelni. Bár engem sem kellett sokat noszogatni, így hamar le is értünk. Ekkor ért az első kisebb meglepetés, hiszen nem ám csak úgy besétáltunk az ajtón. Tenyerét egy leolvasóra tette, s az ajtó csak akkor nyílt ki. Vastag volt és tömör, talán acél lehetett. Beléptünk… Szóhoz sem jutottam az ámulattól. Az ember azt hiszem egy kisebb űrközpontot képzel el így gyerekként. Számítógépek hada zúgott körülöttünk, s bár kissé rendezetlennek tűntek a dolgok, mégsem éreztem, hogy ez a trehányságából fakadna.

– Vigyázz a vezetékekre! Néha már magam sem tudom melyik honnan jön és hová tart – nevetett.

– Ugye itt valami komoly dolog folyik? – kérdeztem.

– Itt? Ez valójában inkább csak az én kíváncsiságom és őrültségem. De döntsd el te, hogy mennyire komoly vagy sem. Látod ott azt a fekete kopottas fotelt? Ülj bele, ha gondolod. Sokkal jobban megérted majd, ha kipróbálod, mintsem, hogy magyarázzam neked.

Vettem egy mély levegőt és óvatosan belehuppantam. Ha már idáig eljöttem, innen visszakozni talán már inkább hiba lenne.

– Igazán kényelmes ugye? Valójában semmi jelentősége, akár állhatnál is, de így könnyebben ellazzulsz. Bekapcsolok pár dolgot és már itt is vagyok. Addig gondolkodj, van e valami olyan dolog az életedben amire szeretnéd, ha előre tudnád milyen következménnyel jár majd… Elsőre kissé furcsán hangzik, de mindjárt úgy is megérted.

Ahogyan a háttérben matatott és kapcsolgatta, programozta a dolgokat a gépeken, folyamatosan beszélt. Magyarázta hogyan is működik. Bevallom ezen a ponton egy kissé megrémültem.

-Egy pillanat és rákapcsolódom az idegpályákra. – szólt. – Vedd ezt fel! – és futtában a kezembe adott egy sisakot. Látom félsz. Nyugodj meg, a jelek csak kifelé hatnak, visszafelé nem… azt hiszem. – de közben kuncogott.

-Nem segít professzor.

– Csak lazulj el, mindjárt megérted… A gép abban segít, hogy átéld a döntéseid következményeit és az utána benned maradó érzéseket anélkül, hogy ezek valóban megtörténnének. Gondolsz valamire, amit szeretnél megtenni, a gép felismeri és lepörgeti az egész eseményt neked, mintha valóban jelen lennél. Benned ez teljesen azt az érzést kelti, hogy így történt, valószínűleg ugyanazok az érzések maradnak utána is, amit akkor éreznél, ha megtörtént volna… ennyi az egész konyhanyelven.

– Még mindig nem teljesen értem mire gondol… de vágjunk bele.

Iszonyatosan kalapált a szívem, de egyszerűen nem mondhattam nemet.

– Akkor helyezkedj el és csak bízz bennem!

Féltem,mégisaztéreztemezt most egyszerűen nem hagyhatom ki.

– Ezt a pár érzékelőt még elhelyezem, hogy pontosabb eredményt kapjunk. Ezek elemzik a testi funkciókat. Azonnal készen vagyok.

– Nos? Mire vagy kíváncsi? – szegezte nekem a kérdést. – Mi az, amin régóta gondolkozol, de eddig nem merted megtenni valamiért? – jött az újabb kérdés.

Úristen, ha tudta volna… mennyi mindent nem tettem meg, mert féltem valamitől, sóhajtottam.

– Szóval… egy valami régóta bennem van. Tudja, az utca végén van az a lány… és hát, jó lenne tudni mi lenne, ha odamennék hozzá? Mi történik majd akkor? – mikor kimondtam eszméletlenül naiv kérdésnek gondoltam.

– Ááá szóval a szerelem az első teszt kérdés. Nem is rossz. Viszont, hogy mi történik majd, azt nem fogod látni, de annyit megmutathatok mit fogsz utána érezni. Ez a gép nem a jövőt látja, mint ahogy azt már említettem, csak segít végre érezni a dolgokat. Nincs ebben semmi csoda, egyszerűen most csak nem félsz a következményektől. Tudod, az emberek régen elfelejtették, hogy hallgassanak a belső hangokra, tele van minden zajjal és ha véletlen nincs, hát csinálnak maguknak. Mindent előre tudni akarnak és ami a legrosszabb, nem akarunk hibázni és így tanulni sem belőlük. Minden csak olyan felületes.

Amit ott és akkor tapasztaltam, az valami egészen hihetetlen volt. Valahol tudtam, hogy ez nem történik meg, mégis olyan valóságosan játszódott le minden. Éreztem a lány illatát, hallottam a hangját, láttam a mosolyát, mintha egy álom lett volna, de közben…mégsem. Egyszer csak, újra a professzor hangjára lettem figyelmes. Felnéztem az órára és alig egy perc telt el, belülről mégis óráknak éreztem.

– Sikerült? – kérdezte.

– Sikerült, azt hiszem.

– Én is úgy láttam, mert a kijelző majd felrobbant – nevetett.

– Nem is kíváncsi?

– Én? Nem. A fontos, hogy te mit érzel most.

– Bevallom kissé kavarog bennem minden. Még nem is tudom, mi a valóság és mi nem. Biztos benne, hogy ez teljesen biztonságos? Kicsit szédülök és fáradt is lettem. Azt hiszem jobb lesz, ha most megyek.

– Teljesen természetes a bizonytalanság, és amit érzel az is. Pihend ki magad, meglátod holnap mindent teljesen máshogyan látsz majd.

Megköszöntem neki a lehetőséget, majd visszamentem a házba. Nem gondoltam semmire, csak hogy aludni akarok. Nehezen felmásztam a lépcsőkön a hálóba, még az ablakból visszanéztem, hiszen olyan szürreálisnak hatott az egész. Abban sem voltam biztos, hogy valóban megtörtént. Bedőltem az ágyba, és hirtelen csak azt vettem észre, hogy reggel van…

Felkeltem, kinéztem az ablakon, aztán eszembe jutott az éjszaka a professzor a gép és az érzések, a mondatok, amiket mondott. Aztán megláttam ahogyan épp a szemetet viszi ki. Gyorsan lerohantam, hogy megkérdezzem tőle mi történt az éjjel velem. Odaléptem és nekiszegeztem a kérdésem.

A professzor pedig rám nézett és így szólt mosolyogva:

– Én nem voltam itthon…

1. fejezet 2. rész Nem várt rabság

Különösen sejtelmes történetem egy újabb állomásához érkeztem, mikor is már hetek óta fogvatartott egy igencsak furcsa lázálmokkal teli betegség. Egy dolog volt, amitől sehogy sem tudtam szabadulni. Egy történet. Minden éjjel ugyanaz. És ahogyan egyre inkább próbáltam kitörni a fogságából rá kellett eszmélnem, hogy valójában nem az az álom, amit én hiszek annak, s valójában már hetek óta egy rozsdás vaságy koszos matraca az otthonom, egy idegen ország poros sivatagjának, egy eldugott börtönében! Már csak sejtésem volt, hogyan kerülhettem ide, annyira összemosódott az ébrenlét és az illúzió világa…

A második vagy talán a harmadik nap után teljesen kimerültem a melegtől és a vízhiánytól, a sok 1-2 órás alvás pedig teljesen megfosztott időérzékemtől. Talán napok, vagy az is lehet, hogy már hetek telhettek el ebben az állapotban. Minden ébredés után csak még fáradtabbnak éreztem a testem, az elmém pedig egyre többet játszott velem. Először csak az arcomon égett a bőr, aztán a homok mindenhová beette magát.

Iszonyatos forróság volt bent napközben, kint pedig hallani lehetett ahogy a szélfútta homok koptatja a börtön falait… Semmi sem tűnt állandónak, az ételnek nevezett dolgot kivéve. Ettem volna inkább bogarat, de ezen az átkozott helyen még az sem volt. A mai nap mégis kissé más képet kezdett festeni. Elmém egy újabb szüleménye sétált be az ajtón, két őr kíséretében. Nem igazán voltam beszédes kedvemben, meg sem próbáltam beszélni vele, hiszen egy idő után gondoltam úgy is eltűnik majd. Rá sem néztem igazán, azon az egy pillantáson kívül, mikor belépett a cellába. Elaludtam, s mikor magamhoz tértem, az alak ott térdelt előttem, egy vízzel teli tállal és így szólt.

– Innod kell! Teljesen ki vagy száradva.

Ismerős volt a hang, de nem igazán hittem el. Újabb álomnak véltem csupán.

– Igyál!!

Óvatosan a számhoz emelte, én pedig kortyolgatni kezdtem, s mint ha minden egyes korty víz egyszerre lett volna ébresztő és éltető erő.

– Lassan, nem kell kapkodni – szólt újra.

Ekkor a vállamra tette a kezét, én pedig egy pillanatra felnéztem. Ő volt az. Hihetetlen volt, mégis kétséget kizárólag a Professzor…

– Hogy kerül maga ide? Biztosan csak álmodom.

Ekkor még újra elaludtam, de mire legközelebb felébredtem, hosszú idő után először éreztem erőt, s azt, hogy nem álmodom, és nem is képzelgek. Ahogy észrevette, hogy ébren vagyok, odahajolt hozzám. Szóval mondanám, hogy érted jöttem, ami végül is részben igaz, de nem szerepelt a terveim között, hogy én is itt töltsek veled néhány napot. Kissé viccesen is hat ez az egész.

– Én ezt egyáltalán nem tartom viccesnek.

– Először is, hát mi lenne ennél viccesebb? 1 éve nem láttalak, erre itt találkozunk egy börtönben, valahol a sivatagban. Gyanítom nagyon hasonló körülmények között kerültünk ide.

– Mire gondol?

– Ne gondold, hogy azért vagyok itt mert unatkoztam otthon, azt hiszem te voltál a csali…

– Csali?

– Igen. Az! De kérlek, ezt ne most beszéljük meg, ha lehet, ugyanis nekem nem áll szándékomban túl sokáig maradni. Bár ez egy börtön, de mivel a sivatagban van, senki sem gondolja, hogy innen bárki is szökni fog, vagy akár csak megfordul egy pillanatra is a fejében. És ez a mi lehetőségünk, de ehhez neked erőre kell kapnod. Edd ezt meg kérlek aztán aludj estig, én majd ébresztelek, ha az őrök is elcsendesedtek.

Ekkor elővett a zsebéből pár kapszulát és egy szelet csokit.

– Nem sok, de egyelőre megteszi.

Elaludhattam, s ahogy a nap lement a professzor, ahogyan ígérte, keltegetni kezdett.

– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan, közben mutatva, hogy én se csapjak túl nagy lármát.

– Kissé álmosan, de egészen jól, fogalmam sincs mit adott nekem enni.

– Készen állsz, hogy lelépjünk innen?

– Azt hiszem.

– Miközben aludtál én csendben voltam és figyeltem. Hallgattam a hangokat körülöttünk, néztem a falakat, a rácsokat. Fogtad már meg azokat az ócska valamiket? A kövek mozognak a rácsok alatt, egy erősebb rántásra kiszakadnak. A luk pont akkora, hogy kiférünk rajta, az őrök pedig a folyosó másik végén vannak és amilyen csendben, gyanítom alszanak. Nem igazán látom értelmét itt várni és gyanítom te is inkább folytatnád utad. Maradnál? Tudom, szeretsz rágódni a dolgokon, de én nem óhajtok tovább senyvedni. Ez a tökéletes pillanat, előttünk az egész éjszaka. Mire reggel észreveszik, hogy kereket oldottunk, azt se tudják merre induljanak, úgy betakar mindent a homok. Látod a csillagokat? Ők vezetnek ma éjjel minket biztos helyre. Na, kapd azt a pokrócot, éjjel elég hideg van kint…

Megszólalni sem nagyon volt időm, úgy éreztem a professzor mindent eldöntött helyettem, én pedig nem maradhatok, ha ő megy. Az őrök félholtra vernének. Izgatott lettem. S ezektől a bogyóktól, vagy a professzor hatásától, lüktetni kezdett véremben az adrenalin, amitől pedig olyan tettre kész lettem, mint talán még életemben soha. Hirtelen ő is felpattant, kezét újra a vállamra tette, én pedig tudtam mit kell tennem. Mind a ketten odaálltunk az ablakhoz, vettem egy mély levegőt egy utolsó kérdés erejéig, de ahogy jött az úgy illant el, mert mire a hang elindult volna kifelé, rájöttem ennek itt most nincs helye.

– Tegyünk valamit az ablak alá, hogy tompítsuk a zajokat és csak utána kezdjük el szépen mozgatni. Ezt csak egyetlen egyszer próbálhatjuk meg és együtt kell csinálnunk, fontos az összhang és hát nagyon halknak kell lennünk. Tedd oda azt a matracot végre… – szólt rám sürgetően. – Nincs most idő szórakozni.

A szívem ismét a torkomban dobogott, valamilyen extrém önkívületi állapotban lehettem. Az agyam csakis a feladatra volt hajlandó koncentrálni. Mintha csak egy pillanat lett volna és már kint is voltunk… ott álltunk kint a holdfényben és ez valami megfoghatatlan érzés volt. Újra szabadnak éreztem magam. A professzor viszont oly lendülettel rántott vissza a valóságba, mintha egy gerenda talált volna tarkón.

– Indulnunk kell. Gyere utánam! Látod azt a három csillagot egymás mellett? Arra megyünk. Még hajnalban visszaérünk a városba, ha sietünk. Van ott egy barátom, ő majd segít nekünk elbújni és kijutni az országból.

Miközben sétáltunk, ezernyi gondolat cikázott át a fejemben. Ki lehet ez az ismeretlen, honnan ismeri és miért kockáztatna bármit is értünk? Aztán odaszóltam neki talán kissé felindultan.

– Miért ennyire sürgős mennünk? Értem, megszöktünk, de azt még mindig nem tudom, miért kerültünk ide…

– Rendben, igazad van, álljunk meg egy pillanatra. Jogod van tudni. Az ok, amiért mindketten itt vagyunk az nem más, mint az a gép, amit kipróbáltál. Tudomást szereztek róla és te pont azért voltál börtönben, mert azt hitték többet is tudsz majd róla mondani. Gondolom az első nap voltak már furcsa kérdések. Én miattad vagyok itt. Nagy kockázat volt, de tudtam, hogy bajban vagy… nem hagyhattalak cserben. A találmányomat akarják és ez számomra már egészen biztos. Sajnos nem hinném, hogy arra szeretnék használni, amire én kitaláltam. Nem tudom mi a céljuk… de nem hiszem, hogy sok jót várhatunk, ha képesek lennének feláldozni minket.

– Szóval akkor mégis valóság volt? Ott voltam azon az éjszakán? Nem csak álmodtam?

– Megint túl sokat akarsz tudni. Fontos ez? Valóság és álom? Különben is? Honnan tudod mi az és mi nem?  Most sietnünk kell, szedd a lábad!

Nem szóltam többet egy darabig. Nem is tudtam volna mit mondani. A professzor pedig csak vezetett a csillagok útján, egészen a városig. Egyedül esélyem sem lett volna eljutni idáig. de azt hiszem ő ismerős volt itt. Szűk utcák, rongyos napszítta lenvászon árnyékolók között húzott maga után.  A ponyvaként feszített ruhák, már lassan kezdték megtörni a hajnali nap fényét. Tökéletes időben érkeztünk. Hirtelen megálltunk az egyik ház ajtajánál.

– Itt vagyunk – mondta. Majd kopogott, sietve.

Az ajtón egy különös szimbólumot fedeztem fel, de sehonnan sem volt ismerős, mégis mintha már láttam volna valahol. Ekkor finom lépteket hallottam. Selymes volt, nőies, de mégis határozott. Legnagyobb meglepetésemre egy idősebb, de mégis csodaszép hölgy nyitott ajtót. Haja kissé őszes volt, szemei barnák. A professzorral egykorúak lehettek.

– Éreztem, hogy jössz. Gyertek be gyorsan. Itt mindennek szeme van. – szólt hozzánk nyugodt, de izgatott hangon, félmosollyal a szája szélén.

A professzoron először láttam valami olyat, amit még azelőtt soha. Még a levegő is vibrált, kétség sem fért hozzá, ez nem egy szimpla barátság. Bár sem akkor, sem később nem ejtett erről szót egyikük sem, de éreztem, hogy sokat jelentenek egymásnak. Hirtelen semmi másra nem tudtam gondolni, megint csak arra az érzésre, hogy itt kell lennem. Itt akartam lenni. Ezért indultam el otthonról. Találkoznom kellett vele. Megkért, hogy pihenjünk egy kicsit, hiszen napközben úgy sem mozdulhatunk ki. Engem hátra, egy kisebb eldugott csendesebb zugba kísért, majd angyali hangján így szólt:

– Pihenj! Most én vigyázok rátok.

A morajló város és kettejük lágy neszének hangjai és az egész éjjelen át tartó kimerítő gyaloglás miatt nagyon hamar elaludtam. Álmomban egy tóparton találtam magam, körben fákkal. Nekidőltem az egyiknek, a fűz lombjai alól szinte láttam, ahogy a víz közepén lévő szökőkútból kiáradó vízcseppek milliárdjai újra a nagy egész részévé válnak és azt hiszem egy pillanatra én is ott voltam a cseppek között. Akkor ott elöntött a hála, hiszen én is a körforgás része lehetek. Mi, emberek ezt álladóan el akarjuk felejteni.

Hirtelen egy ajtó jelent meg a semmiből. Felálltam, és minél közelebb sétáltam, annál több fény szűrődött be. Úgy éreztem, magával ránt, tehetetlen voltam. Egy szállodában találtam magam, a hölgynek és a professzornak semmi nyoma nem volt. Csak én voltam itt. Nem értettem. Egy darabig csak ültem az ágy szélén és vártam. De nem történt semmi. Fel kellett kelnem. Felöltöztem, majd lementem. A recepcióról egyszer csak egy hang szólt hozzám:

– Uram… elnézést… uram, van itt egy boríték önnek!

– Nekem? – kérdeztem meglepődve.

Odaléptem és elvettem. A kissé gyűrött papíron pedig ennyi volt csak… „Kövesd a belső hangod!”

… és egy szimbólum alatta. Ugyanaz, mint az ajtón.

1. fejezet 3. rész Út az ismeretlenbe

Féltem a repüléstől, pedig még sosem emelkedtem magasba a lábamról történő elugráson kívül. Bizonyos, hogy nem természetes állapot ez, talán ezért is olyan rémisztő. Nincs semmi a talpam alatt egy vékony lemezt kivéve, s utána egy nagy semmi.  Most mégis itt ülök ezen a gépen több ezer méter magasan. A nyomok, amiket követni kezdtem egy modern nagyvárosba vezetnek, idő szűkében pedig nem volt más választásom. Minduntalan a professzor és a hölgy jártak a fejemben. Azzal az érzéssel, hogy mi volt valóság és mi nem, nem tudtam mit kezdeni. A börtön? A sivatag? Végre volt időm magamnak feltenni a kérdéseket és meghallgatni a saját válaszaimat is. Azt hiszem, a professzor is ezt akarta nálam elérni. Annyira elvesztem már a gondolataim között, hogy a következő pillanatban a kerekek csikorgására lettem figyelmes. Leszálltunk. Katartikus érzés volt újra talajt éreznem a lábaim alatt. Éjszaka volt, a reptér pedig csendes. Fogalmam sem volt merre induljak, de a fáradtságom ismét segítségemre sietett, ezért úgy döntöttem taxiba ülök és a legközelebbi szállodába indulok. A terminálból kilépve a várakozó kocsik felé indultam, s egyúttal átadva magam az ismeretlennek.

A távolból egy hangra lettem figyelmes.

– Uram, uram! Taxit keres?

Bár kissé tolakodónak hatott az éjszaka közepén és elég félelmetesnek is tűnt, de ahogy közelebb léptem egy alacsony férfi állt velem szemben.

– Igen, fuvart keresek. Elvinne egy szállodába?

– Nem könnyű az éjszaka közepén szállást találni… De van egy nagyon jó barátom, biztosan befogadja némi készpénzért cserébe.

Úgy éreztem a pénz itt is pontosan ugyanakkora úr, mint bárhol máshol.

– Menjünk! – bár válaszom cseppet sem volt átgondolt.

A sofőr igencsak beszédes és érdeklődő volt, igyekezett a lehető legtöbbet megtudni arról, miért vagyok itt. Próbáltam a lehető legtöbb kitérő választ adni számára, bár folytonos utalásai és kérdései lassan az őrületbe kergettek. Minden mondattal próbáltam megcáfolni, de azt hiszem igen kevés sikerrel.

– Mondja, mindig ennyit kérdez?  – Az az érzésem támadt, pontosan tudja miért vagyok itt. Pedig én is csak az érzéseim után mentem. A panzióhoz érkezve hátrafordult és annyit mondott…

– Menj be, már tud róla, hogy jössz.

Olyan zavaros volt az egész és kissé kellemetlenül is éreztem magam. Próbáltam mielőbb szabadulni, s mikor a kezébe nyomtam a fuvarért járó pénzt, megpillantottam a kezén ugyanazt a szimbólumot. Próbáltam palástolni meglepődésem. Igyekeztem gyorsan kiszállni a taxiból és az ajtó felé venni az irányt.

Kopogtam. S lassú, de határozott léptekre lettem figyelmes a házból. Hallottam, ahogy az ajtóhoz ér s a kilincset finom mozdulattal lenyomja, s ahogy nyílt az ajtó, szívem szerint egy takaró alá bújtam volna. Aztán megláttam…

– Üdvözlöm – hangosan köszönt újdonsült vendéglátóm.

Már vártam, jöjjön felkísérem a szobájába, fáradtnak tűnik barátom. Kérem, menjünk, fent mindent elmagyarázok.

Egy részem kissé tiltakozott, de minden porcikámban éreztem, hogy utána kell mennem. Ahogy körbe néztem, a ház minden eleme szinte beszélt hozzám. A falak, a képek, mintha már jártam volna itt valamikor. Kisérőm aztán pár apró gondolatot kezdett velem megosztani, miközben sétáltunk a szoba felé. Szakállas kissé mogorva kinézetű fickónak tűnt, hangja mégis barátságot sugallt.

– Gondolom érdekel honnan is tudtam, hogy jössz. A barátod, a professzor… szóval ő már nagyon régóta vigyáz rád… mióta elkerültél innen. Emlékszel rá hol születtél?

– Egy szót sem értek abból, amit mond…

Tartott egy nagyobb szünetet, majd folytatta…

– Hogyan is érthetnéd, hiszen még egész kicsi gyermek voltál, mikor kezdődött. Egy valóban idilli tehetős családba születtél, s a szüleid óvták azokat az értékeket, amiknek manapság már csak híre van, s csak pár olyan kis csoport vigyáz rá még titokban, s harcolnak, mint a miénk, sajnos teljesen elszigetelve egymástól. Mikor a szüleid meghaltak… beszélni is nehéz erről… mert az ami történt akkor nem egy szimpla baleset volt, ez szándékosan történt… igen, az amire te is gondolsz. S akkor itt maradtál egyedül, és a Professzor volt az, aki az egész életét feltette, hogy tudtodon kívül megóv amíg csak lehetséges! Azt hiszem készen állsz, hogy végre megismerd a teljes igazat, s azt a világot, amiben élsz.

– És mi van a professzorral? Hol van? Aggódom érte…

– Ahogy őt ismerem, jól van, szerintem miatta ne aggódj!

Nagyon érdekes volt, de valóban: akárhányszor a professzor, akár csak említés szintjén is szóba került, teljesen megnyugodtam. Korábban azt hiszem millió kérdésem lett volna ezzel kapcsolatban, de most valahogy nem akartam feszegetni a dolgokat.  Megnyugtató érzés volt, de egyben izgalmas is, hiszen a pincés eset óta gondolkodom, ki lehet a professzor… most mindinkább egy másik kérdés kezdett foglalkoztatni: Ki vagyok én?

– A szobád – nyitotta a panziós az ajtót.

Abban az egy pillanatban villant át millió érzés és gondolat a fejemen. Egyszerre voltam boldog és szomorú, izgatott és nyugodt. Nem emlékeztem csak az érzések jöttek fel, kavarogtak, mint valami üstben.

– Azt hiszem holnap minden a helyére kerül – tette hozzá, majd csendben otthagyott.

Kicsit reszketve léptem a szobába. A sarokban egy régi íróasztal volt, ami rögtön magához hívott. Leültem. Ekkor pillantottam meg az egyik sarkán ugyanazt a szimbólumot, tökéletesen az asztalba vésve. Látszott, hogy nem utólag került oda. Gyönyörű tölgyfa asztal volt, kézzel készített és ránézésre is több százéves lehetett… Bár a kíváncsiság egyre erősebb volt, úgy döntöttem lefekszem aludni.

Másnap reggel felkelve, az első utam a lépcsőn lefelé vezetett. A kíváncsiság egy cseppet sem múlt el. Lefelé nézve egy ismerős alakot pillantottam meg, bár háttal állt, s azt hiszem ezer közül is megismerem már. Valószínűleg hallotta a lépcső nyikorgását, s ahogy felém fordult széles mosollyal üdvözölt.

– Örülök, hogy látlak!

– Pro-pro-professzor? – dadogtam és azt hiszem sírtam örömömben.

Lefutottam hozzá, de mielőtt megöleltem volna, megálltam előtte.

– Jól vagy fiam? – kérdezte

– Alig aludtam valamit. Nem tudtam mi lehet magával, s kissé felkavartak a tegnap hallottak.

– Tehát tudod.

– Tudom!

– Áruljon el nekem valamit, képtelen vagyok csak úgy elmenni mellette, de meg kell kérdeznem mi ez?

Ekkor arca elé toltam egy papírra vetett skiccet arról, amit már oly sok helyen láttam.

– A szimbólum! Amit itt láttál az íróasztalon, a te családod szimbóluma. Kevesen maradtunk, kik ezt még tudják és nagyon sokáig azt gondolták a család is kihalt már. Ezért nem kerestek téged sem. Látszólagos nyugalom volt, de egy ideje megváltoztak a dolgok. Az, hogy miért hagytak eddig életben, eddig számomra is rejtély volt. Szükségük van rád. Ehhez már kétség sem fér. Nem messze innen van egy láda. Immáron jó ideje ők őrzik, kinyitni viszont csak te vagy képes. Ezért kellesz minden áron nekik. Ezért kellett téged teljes titokban tartani. Megtaláltak, de végre eljött ez a pillanat is, s azt hiszem ez sem baj, hiszen végre nem kell bujkálni többé. De ezáltal vált veszélyessé, mert ez már háború. Az pedig mindig áldozatokkal jár.

– Professzor… mégis mi van abban a ládában? Miért olyan különleges?

– Ez most azt hiszem nem fontos. Idejében megtudod majd ezt is! Mennünk kell! Most!

Elindultunk, bár nem tudtam merre megyünk, teljesen átengedtem az irányítást. Ahogy közeledtünk a város szíve felé, lettem egyre izgatottabb. Körülöttünk a látszólagos fegyelnet, óriási zűrzavar és káosz uralta. Sem valódi rend és rendszer sem volt, s az emberek megrészegülve a jóléttől, kiabáltak és harsogtak. Nekik szabadságot jelentett, ami nekem magának a pokolnak tűnt.

– Itt vagyunk!

Valami nagyon különleges helyre számítottam, ehelyett egy üvegajtó előtt álltunk, mely tökéletesen beleillett az egész képbe. Szemközt egy templom…teljesen össze voltam zavarodva. Annyira szürreális volt az egész utcakép körülöttünk.

– Neked kell először bemenned!

Lenyomtam a kilincset, beléptem. A helyiségben látszólag nem volt senki, majd egy paraván mögül egyszer csak egy hang szólt.

– Megjöttetek végre.

A hang ismét nagyon ismerős volt. Úristen, ez Ő a sivatagból – döbbentem le teljesen, mikor meghallottam bársonyos hangját.

– Gyertek utánam, kissé sürget minket az idő.

Majd ezután egy falhoz lépett és az azon lévő szimbólumra mutatott. Nem volt idő beszélgetni, sem kérdésekre, de finom karjai egy pillanatra magukhoz szorítottak.

– Ezt már ismered, tedd rá a kezed kérlek!

Abban a pillanatban a fal megmozdult és egy ajtó nyílt előttünk. Egy kivilágított alagútban találtam magam. Egy út volt csak: az előre. Elindultam, majd hátranéztem és láttam, hogy egyedül vagyok. Az ajtó mögöttem már nem volt nyitva, egyértelművé vált, ide csak én léphettem be. Hamarosan odaértem egy falhoz, ahol egy láda volt, rajta a családi szimbólummal. Mielőtt rátettem volna a kezem rengeteg gondolat járt át. De talán a legfontosabb mind közül az volt, hogy semmi szükségünk arra, hogy megmondja valaki mit és hogyan kellene éreznünk, vagy gondolnunk, s ilyenformán igaz ez egy gépre is.

Tán még rémisztőbb gondolat tárult ezáltal elém, ahogyan emberek milliói élik életüket öntudatlanul. Nem tudhattam mi történik, ha a kezem a zárt ládára teszem. Talán meghalok, talán semmi, s rájövök, hogy az egész csak egy rút tréfa, de mégis meg kellett tennem. Nem maradhattam a gondolatok rabja! Közelebb léptem, s a kezem a ládára helyeztem. Hirtelen valami nagyon élesen belém hasított. Sosem éreztem még ehhez foghatót. Ahogy magamra néztem, a testem lassan kezdett fénnyé válni!

A következő amire emlékszem, hogy az ágyamon fekszem, szemeim fáradtan próbálják felfedezni a körülöttem lévő valóságot. Egy könnycsepp szaladt le arcomon végig a párnáig. Mire megtette ezt a rövid utat, kezdtem megnyugodni, s vélhetően ráébredni. Itthon vagyok! Először csak felültem az ágy szélére, lassan pedig a nyekergő padlóra rugaszkodtam. Jóleső hangok szűrődtek a nyári illatokkal az ablakon keresztül. Közelebb léptem, és egy mély sóhajt vettem. Kissé elméláztam mikoris a szemközti házból épp akkor lépett ki egy pár. Rám néztek és mosolyogtak. A professzor volt és a hölgy a sivatagból… Ahogy mosolyogva felnéztem a felhőkre, az ablak felső részén még észrevettem a szimbólumot, mélyen a fába vésve…