1. fejezet 1. rész Az első lépés

Mindig is rossz alvónak tartottam magam. Képes voltam éjszakákat felemás alvásokkal tölteni. Szambáztam az ágy és az aktuális lakóhely összes helyisége között. Éppen ettem, vagy csak bámultam ki az ablakon a holdat a csillagokat és a szomszéd házakat kémlelve. Amikor más aludt, számomra akkor kezdődött minden, ebben a méltóságteli igazi magányos csendben. Nem történt ez ma este sem másképp. Kontrollálatlanul cikáztak gondolatok a fejemben a világ és saját dolgaimról egyaránt. Nagyon sokáig úgy gondoltam erre, mint probléma, és hosszú éveknek kellett eltelnie mire rájöttem, hogy ez teljesen hozzám tartozik, ugyanúgy mint a kezem vagy a lábam… Minél jobban próbáltam megszüntetni, annál kevésbé tudtam hatással lenni rá. Történetem egyik hasonló éjszakámon kezdődik mikoris sétálgatásom közepette valami különös zajra lettem figyelmes. Bizony el kellett telnie egy kis időnek mire a gondolataimból kilépve ráeszméltem, hogy ez valahonnan kintről jön.

-Ahhh… Nem vagyok őrült – dörmögtem. – mert azért valljuk be őszintén, nem létező hangokat hallani nem túl vidám dolog. – kuncogtam is magamban azt hiszem.

Bár úgy éreztem a testem ólomból van, úrrá lettem fáradtságomon és felkeltem, hogy megnézzem, honnan is jöhetnek ezek a valóban furcsa hangok. Kezdeti megnyugvásom – saját őrültségemet tekintve – apró nyugtalanság váltotta fel. Az ablakhoz sétálva próbáltam rájönni honnan is jöhetnek a hangok. Túl sokat nem kellett nézelődnöm hiszen a hangokhoz azonnal társult a szemközti ház pince ablakán kiszűrődő villódzó fény. Egy igen különös figura lakott ott én magam csak Professzornak hívtam és szerintem mindenki más is az utcában. Senki sem tudott róla igazán semmit és azt hiszem ezzel mindenki még ő maga is ki volt békülve. Nem mondanám azt sem, hogy látszólag titkolózott, vagy rejtegetett volna valamit mégis igazán titokzatos figura volt. Ami igazán különössé tette a mostani helyzetet, hogy gondosan figyelt rá, hogy ilyen későn már ne dolgozzon. Máskor azt hiszem visszafeküdtem

volna és megpróbáltam volna aludni, de oly módon felkeltette kíváncsiságom kissé hóbortos szomszédom viselkedése, hogy ellenálhatatlan vágyamat csillapítva azonnal öltözködni kezdtem. Nyári éjszakánk volt, így ezt sem vittem túlzásba, így pár perc múlva már a szemközti ház bejárata előtt álltam. Csengettem…

A hangok hirtelen abbamaradtak. Erősen kopogós cipője hatalmas zajt csapott, ahogy a lépcsőn elindult felfelé. Majd mikor hallottam, hogy az ajtóhoz ér, a szívem már a torkomban dobogott az izgalomtól és fejben arra készültem, mit is fogok kérdezni tőle… vagy letorkoljam amiért ilyen késő éjszaka zajong? Legyek illedelmes, de határozott, aztán hirtelen kinyílt az ajtó, én pedig ott álltam néma csendben és egyetlen hang sem hagyta el a szám.

-Jó estét! Miben segíthetek? – mondta mosolyogva.

Még kissé háborogtam magamban, majd a következő pillanatban már inkább csak kíváncsiság lett úrrá rajtam. Széles vigyorral a képén bámult rám. Nem tudom várt-e tőlem valami reakciót, de egyszer csak halk nevetésben törtem ki. Mestere lehetett a feszültség efajta oldásanak. De egész lényéből sugárzóan éreztem ezt az egyszerű, de mégis oly határozott lágyságot. Biztosan láttak már hozzá hasonló karaktert. Hatalmas frizurája alatt kitekintő, igazi melegséget árasztó szemei, dús ősz szakállal társulva. Azt hiszem ezért is hívta mindenki Professzornak, na meg nyilvánvalóan a rejtélyes dolgai nyomán.

-Bejössz? – kérdezte.

Bár kissé meglepődtem kérdésén, valójában minden porcikám erre a kérdésre vágyott.

-Csak ha nem zavarom. – feleltem illedelmesen.

Miközben arra próbáltam megtalálni a megfelelő kérdést, hogyan hozzam szóba furcsa éjszakai tevékenységét, hirtelen gyermeki természeteséggel kezdett bele ő maga…

-Elnézést, ma este kissé belemerültem a munkába, de pont most fejeztem be valamit, amin dolgozom. Tudod ilyenkor képtelen vagyok abbahagyni a munkát. Egy darabig még azt hiszem éhes is voltam, de még az is elmúlt a nagy alkotásom közepette. – vigyorgott- Amúgy is rám fér némi diéta. Apró simítások voltak hátra, de biztosan te is tudod milyen ez, NEM? Egyszerűen azt sem vettem észre mennyi az idő.
– Kíváncsi vagy? – kérdezte csillogó szemmel.

Már hogyne lettem volna kíváncsi, hiszem ezért jöttem. És azt hiszem maga is alig várta, hogy megmutassa nekem. Finoman megfogva a pince felé kezdett terelni. Bár engem sem kellett sokat noszogatni, így hamar a pincébe értünk. Ekkor ért az első kisebb meglepetés, hiszen nem ám csak úgy besétáltunk az ajtón. Tenyerét egy leolvasóra tette, s az ajtó csak akkor nyílt ki. Vastag volt és tömör, talán acél lehetett. Beléptünk… Szóhoz sem jutottam az ámulattól. Az ember azt hiszem egy kisebb ürközpontot képzel el így gyerekként. Számítógépek hada zúgott körülöttünk, s bár kissé rendezetlennek tűntek a dolgok, mégsem éreztem, hogy ez a trehányságából fakadna.

-Vigyázz a vezetékekre! – Néha már magam sem tudom melyik honnan jön és hová tart – nevetett.

– Ugye itt valami komoly dolog folyik? – kérdeztem

-Itt? ez valójában inkább csak az én kíváncsiságom és őrültségem. De dönts el te, hogy mennyire komoly vagy sem. Látod ott azt a fekete kopottas fotelt? Üllj bele ha gondolod. Sokkal jobban megérted majd ha kipróbálod, mintsem, hogy magyarázzam neked.

Vettem egy mély levegőt és óvatosan belehuppantam. Ha már idáig eljöttem, innen visszakozni talán már inkább hiba lenne.

-Igazán kényelmes ugye? Valójában semmi jelentősége, akár állhatnál is, de így könnyebben ellazzulsz. Bekapcsolok pár dolgok és már itt is vagyok. Addig gondolkodj, van e valami olyan dolog az életedben amire szeretnéd, ha előre tudnád milyen következménnyel jár majd…Elsőre kissé furcsán hangzik, de mindjárt úgy is megérted.

Ahogyan a háttérben matatott és kapcsolgatta, programozta a dolgokat a gépeken, folyamatosan beszélt. Magyarázta hogyan is működik. Bevallom ezen a ponton egy pillanatra megrémültem.

-Egy pillanat és rákapcsolódom az idegpályákra. – szólt. Vedd ezt fel. – és futtában a kezembe adott egy sisakot. Látom félsz. Nyugodj meg, a jelek csak kifelé hatnak, visszafelé nem…- azt hiszem – de közben kuncogott.

-Nem segít professzor.

-Csak lazulj el, mindjárt megérted… A gép abban segít, hogy átéld a döntéseid következményeit és az utána benned maradó érzéseket anélkül, hogy ezek valóban megtörténnének. Gondolsz valamire, amit szeretnél megtenni, a gép felismeri és lepörgeti az egész eseményt neked, mintha valóban jelen lennél. Benned ez teljesen azt az érzést kelti, hogy így történt, valószínűleg ugyanazok az érzések maradnak utána is, amit akkor éreznél, ha megtörtént volna…ennyi az egész konyhanyelven

-Még mindig nem teljesen értem mire gondol…de vágjunk bele.

Iszonyatosan kalapált a szívem, de egyszerűen nem mondhattam nemet.

-Akkor helyezkedj el és csak bízz bennem!

Féltem,mégisaztéreztemezt most egyszerűen nem hagyhatom ki.

– Ezt a pár érzékelőt még elhelyezem, hogy pontosabb eredményt kapjunk. Ezek elemzik a testi funciókat. Azonnal készen vagyok.

-Nos? Mire vagy kíváncsi? – szegezte nekem a kérdést.

– Mi az, amin régóta gondolkozol, de eddig nem merted megtenni valamiért? – jött az újabb kérdés. Úristen, ha tudta volna…mennyi mindent nem tettem meg, mert féltem valamitől – sóhajtottam

-Szóval… egyvalami régóta bennem van. Tudja, az utca végén van az a lány… és hát, jó lenne tudni mi lenne, ha odamennék hozzá? Mi történik majd akkor? – mikor kimondtam eszméletlenül naív kérdésnek gondoltam.

-Ááá szóval a szerelem az első teszt kérdés. Nem is rossz. Viszont hogy mi történik majd, azt nem fogod látni, de annyit megmutathatok mit fogsz utána érezni. Ez a gép nem a jövőt látja, mint ahogy azt már említettem, csak segít végre érezni a dolgokat. Nincs ebben semmi csoda, egyszerűen most csak nem félsz a következményektől. Tudod, az emberek régen elfelejtették, hogy hallgassanak a belső hangokra, tele van minden zajjal és ha véletlen nincs, hát csinálnak maguknak. Mindent előre tudni akarnak és ami a legrosszabb, nem akarunk hibázni és így tanulni sem belőlük. Minden csak olyan felületes.

Amit ott és akkor tapasztaltam, az valami egészen hihetetlen volt. Valahol tudtam, hogy ez nem történik meg, mégis olyan valóságosan játszódott le minden. Éreztem a lány illatát, hallottam a hangját, láttam a mosolyát, mintha egy álom lett volna, de közben…mégsem. Egyszer csak, újra a professzor hangjára lettem figyelmes. Nem igazán értettem mi történt. Felnéztem az órára és alig 1 perc telt el, belülről mégis óráknak éreztem.

-Sikerült? – kérdezte.

-Sikerült, azt hiszem.

-Én is úgy láttam, mert a kijelző majd felrobbant – nevetett.

-Nem is kíváncsi?

-Én? Nem. A fontos, hogy te mit érzel most.

-Bevallom kissé kavarog bennem minden. Még nem is tudom, mi a valóság és mi nem. Biztos benne, hogy ez teljesen biztonságos? Kicsit szédülök és fáradt is lettem. Azt hiszem jobb lesz ha most megyek.

-Teljesen természetes a bizonytalanság, és amit érzel az is. Pihend ki magad, meglátod holnap mindent teljesen máshogyan látsz majd.

Megköszöntem neki a lehetőséget, majd visszamentem a házba. Nem gondoltam semmire, csak hogy aludni akarok. Nehezen felmásztam a lépcsőkön a hálóba, még az ablakból visszanéztem, hiszen olyan szürreálisnak hatott az egész. Abban sem voltam biztos, hogy valóban megtörtént. Bedőltem az ágyba, hirtelen csak azt vettem észre, hogy reggel van…

Felkeltem, kinéztem az ablakon, aztán eszembe jutott az éjszaka a professzor a gép és az érzések, a mondatok, amiket mondott. Aztán megláttam ahogyan épp a szemetet viszi ki. Gyorsan lerohantam, hogy megkérdezzem tőle mi történt az éjjel velem. Odaléptem és nekiszegeztem a kérdésem.

Aprofesszorpedigrámnézettésígyszóltmosolyogva:

– Én nem voltam itthon…

1. fejezet 2. rész Nem várt rabság

Különösen sejtelmes történetem egy újabb állomásához érkeztem, mikor is már hetek óta fogvatartott egy igencsak furcsa lázálmokkal teli betegség. Egy dolog volt, amitől sehogy sem tudtam szabadulni. Egy történet. Minden éjjel ugyanaz. És ahogyan egyre inkább próbáltam kitörni a fogságából rá kellett eszmélnem, hogy valójában nem az az álom, amit én hiszek annak, s valójában már hetek óta egy rozsdás vaságy koszos matraca az otthonom. Egy idegen ország poros sivatagjának, egy eldugott börtönében! Már csak sejtésem volt, hogyan kerülhettem ide, annyira összemosódott az ébrenlét és az illúzió világa…

A második vagy talán a harmadik nap után teljesen kimerültem a melegtől, a vízhiánytól, a sok 1-2 órás alvás pedig teljesen megfosztott időérzékemtől. Napok vagy az is lehet, hogy már hetek telhettek el ebben az állapotban. Minden ébredés után csak még fáradtabbnak éreztem a testem, az elmém pedig egyre többet játszott velem. Először csak az arcomon égett a bőr, aztán a homok mindenhová beette magát.

Iszonyatos forróság volt bent napközben, kint pedig hallani lehetett ahogy a homok koptatja a börtön falait… Semmi sem tűnt állandónak, az ételnek nevezett dolgot kivéve. Ettem volna inkább bogarat, de ezen az átkozott helyen még az sem volt. A mai nap mégis kissé más képet kezdett festeni. Elmém egy újabb szüleménye sétált be az ajtón, két őr kíséretében. Nem igazán voltam beszédes kedvemben, meg sem próbáltam beszélni vele, hiszen egy idő után gondoltam úgy is eltűnik majd. Rá sem néztem igazán, azon az egy pillantáson kívül, mikor belépett a cellába. Elaludtam, s mikor magamhoz tértem, az alak ott térdelt előttem, egy vízzel teli tállal és így szólt.

̶ Innod kell! Teljesen ki vagy száradva.

Ismerős volt a hang, de nem igazán hittem el. Újabb álomnak véltem csupán.

̶ Igyál!!!

Óvatosan a számhoz emelte, én pedig kortyolgatni kezdtem, s mint ha minden egyes korty víz egyszerre lett volna ébresztő és éltető erő.

̶ Lassan, nem kell kapkodni – szólt újra.

Ekkor a vállamra tette a kezét, én pedig egy pillanatra felnéztem. Ő volt az. Hihetetlen volt, mégis kétséget kizárólag a Professzor…

̶ Hogy kerül maga ide? Biztosan csak álmodom.

Ekkor még újra elaludtam, de mire legközelebb felébredtem, hosszú idő után először éreztem erőt, s azt, hogy nem álmodom, és nem is képzelgek. Ahogy észrevette, hogy ébren vagyok, odahajolt hozzám. Szóval mondanám, hogy érted jöttem, ami végül is részben igaz, de nem szerepelt a terveim között, hogy én is itt töltsek veled néhány napot. Kissé viccesen is hat ez az egész.

̶ Én ezt egyáltalán nem tartom viccesnek.

̶ Először is, hát mi lenne ennél viccesebb? 1 éve nem láttalak, erre itt találkozunk egy börtönben, valahol a sivatagban. Gyanítom nagyon hasonló körülmények között kerültünk ide.

̶ Mire gondol?

̶ Ne gondold, hogy azért vagyok itt mert unatkoztam otthon, azt hiszem te voltál a csali…

̶ Csali?

̶ Igen. Az! De kérlek, ezt ne most beszéljük meg, ha lehet, ugyanis nekem nem áll szándékomban túl sokáig maradni. Bár ez egy börtön, de mivel a sivatagban van, senki sem gondolja, hogy innen bárki is szökni fog, vagy akár csak megfordul egy pillanatra is a fejében. Ez a mi lehetőségünk, de neked ehhez erőre kell kapnod. Edd ezt meg kérlek aztán aludj estig, én majd ébresztelek, ha az őrök is elcsendesedtek.

Ekkor elővett a zsebéből pár kapszulát és egy szelet csokit.

̶ Nem sok, de egyelőre megteszi.

Elaludtam, s ahogy a nap lement a professzor ahogyan – ígérte keltegetni – kezdett.

̶ Hogy érzed magad? – kérdezte halkan, közben mutatva, hogy én se csapjak túl nagy lármát.

̶ Kissé álmosan, de egészen jól, fogalmam sincs mit adott nekem enni.

̶ Készen állsz, hogy lelépjünk innen?

̶ Azt hiszem.

̶ Miközben aludtál én csendben voltam és figyeltem. Hallgattam a hangokat körülöttünk, néztem a falakat, a rácsokat. Fogtad már meg azokat az ócska valamiket? A kövek mozognak a rácsok alatt, egy erősebb rántásra kiszakadnak. A luk pont akkora, hogy kiférünk rajta, az őrök pedig a folyosó másik végén vannak és amilyen csendben, gyanítom alszanak. Nem igazán látom értelmét itt várni és úgy vélem te is inkább folytatnád utad. Vagy maradnál? Tudom, szeretsz rágódni a dolgokon, de én nem akarok tovább ebben bűzös, koszos börtönben sínylődni. Ez a tökéletes pillanat, előttünk az egész éjszaka. Mire reggel észreveszik, hogy eltűntünk, azt se tudják merre induljanak, úgy betakar mindent a homok. Látod a csillagokat? Ők vezetnek ma éjjel minket biztos helyre. Na, kapd azt a pokrócot, éjjel elég hideg van kint…

Megszólalni sem nagyon volt időm, úgy éreztem a professzor mindent eldöntött helyettem, én pedig nem maradhatok, ha ő megy. Az őrök félholtra vernének. Izgatott lettem. Hogy a bogyóktól, vagy a professzor hatásától, lüktetni kezdett véremben az adrenalin, amitől pedig olyan tettre kész lettem, mint talán még életemben soha. Hirtelen ő is felpattant, kezét újra a vállamra tette, én pedig tudtam mit kell tennem. Mind a ketten odaálltunk az ablakhoz, vettem egy mély levegőt egy utolsó kérdés erejéig, de ahogy jött az úgy illant el, mert mire a hang elindult volna kifelé, tova szállt minden gondolatom.

̶ Tegyünk valamit az ablak alá, hogy tompítsuk a zajokat és csak utána kezdjük el szépen mozgatni. Ezt csak egyetlen egyszer próbálhatjuk meg és együtt kell csinálnunk, fontos az összhang és hát nagyon halknak kell lennünk. Tedd oda azt a matracot végre… – szólt rám sürgetően. – Nincs most idő szórakozni.

A szívem ismét a torkomban dobogott, valamilyen extrém önkívületi állapotban lehettem. Az agyam csakis a feladatra volt hajlandó koncentrálni. Mintha csak egy pillanat lett volna és már kint is voltunk… ott álltunk kint a holdfényben és ez valami megfoghatatlan érzés volt. Újra szabadnak éreztem magam. A professzor viszont oly lendülettel rántott vissza a valóságba, mintha egy gerenda talált volna tarkón.

̶ Indulnunk kell. Gyere utánam! Látod azt a három csillagot egymás mellett? Arra megyünk. Még hajnalban visszaérünk a városba, ha sietünk. Van ott egy barátom, ő segít majd nekünk.

Miközben sétáltunk, újra ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Ki lehet ez az ismeretlen, honnan ismeri és miért kockáztatna bármit is értünk? Aztán odaszóltam neki talán kissé felindultan.

̶ Miért ennyire sürgős mennünk? Értem, megszöktünk, de azt még mindig nem tudom, miért kerültünk ide…

̶ Rendben, igazad van, álljunk meg egy pillanatra. Jogod van tudni. Az ok, amiért mindketten itt vagyunk az nem más, mint a találmányom, amit kipróbáltál. Tudomást szereztek róla és te pont azért voltál börtönben, mert azt hitték többet is tudsz majd róla mondani. Gondolom az első nap voltak már furcsa kérdések. Én miattad vagyok itt. Nagy kockázat volt, de tudtam, hogy bajban vagy… nem hagyhattalak cserben. A gépet akarják és ez már egészen biztos. Sajnos nem hinném, hogy arra szeretnék használni, amire én kitaláltam. Nem tudom mi a céljuk… de nem hiszem, hogy sok jót várhatunk, ha képesek lennének feláldozni minket.

̶ Szóval akkor mégis valóság volt? Ott voltam azon az éjszakán? Nem csak álmodtam?

̶ Megint túl sokat akarsz tudni. Fontos ez? Valóság és álom? Különben is? Honnan tudod mi az és mi nem? Most sietnünk kell, szedd a lábad!

Nem szóltam többet egy darabig. Nem is tudtam volna mit mondani. A professzor pedig csak vezetett a csillagok útján, egészen a városig. Egyedül esélyem sem lett volna eljutni idáig. de azt hiszem ő ismerős volt itt. Szűk utcák, rongyos napszítta lenvászon árnyékolók között húzott maga után. A ponyvaként feszített rongyok, már lassan kezdték megtörni a hajnali nap fényét. Tökéletes időben érkeztünk. Hirtelen megálltunk az egyik ház ajtajánál.

̶ Itt vagyunk – mondta. Majd kopogott, sietve.

Az ajtón egy különös szimbólumot fedeztem fel, de sehonnan sem volt ismerős, mégis mintha már láttam volna valahol. Ekkor finom lépteket hallottam. Selymes volt, nőies, de mégis határozott. Legnagyobb meglepetésemre egy idősebb, de mégis csodaszép hölgy nyitott ajtót. Haja kissé őszes volt, szemei barnák. A professzorral egykorúak lehettek.

̶ Éreztem, hogy jössz. Gyertek be gyorsan. Itt mindennek szeme van – szólt hozzánk nyugodt, de izgatott hangon, félmosollyal a szája szélén.

A professzoron először láttam valami olyat, amit még azelőtt soha. Még a levegő is vibrált, kétség sem fért hozzá, ez nem egy szimpla barátság. Bár sem akkor, sem később nem ejtett erről szót egyikük sem, mégis éreztem, sokat jelentenek egymásnak. Hirtelen semmi másra nem tudtam gondolni, megint csak arra az érzésre, hogy itt kell lennem. Itt akartam lenni. Ezért indultam el otthonról. Találkoznom kellett vele. Megkért, hogy pihenjünk egy kicsit, hiszen napközben úgy sem mozdulhatunk ki. Engem hátra, egy kisebb eldugott csendesebb zugba kísért, majd angyali hangján így szólt:

̶ Pihenj! Most én vigyázok rátok.

A morajló város és kettejük lágy neszének hangjai meg biztosan az egész éjjelen át tartó kimerítő gyaloglás miatt nagyon hamar elaludtam. Álmomban egy tóparton találtam magam, körben fákkal. Nekidőltem az egyiknek, a fűz lombjai alól szinte láttam, ahogy a víz közepén lévő szökőkútból kiáradó vízcseppek milliárdjai újra a nagy egész részévé válnak és azt hiszem egy pillanatra én is ott voltam a cseppek között. Igazán különleges érzés volt egy pillanatra újra a mindenség részévé válni. És közben tudtam, ez minden pillanatban így van, mégis ez emlékeztetett arra, hogy legyek hálás.

Hirtelen egy ajtó jelent meg a semmiből. Felálltam, és minél közelebb sétáltam, annál több fény szűrődött be. Úgy éreztem, magával ránt, tehetetlen voltam. Egy szállodában találtam magam, a hölgynek és a professzornak semmi nyoma nem volt… Nem értettem. Egy darabig csak ültem az ágy szélén és vártam. De nem történt semmi. Fel kellett kelnem. Felöltöztem, majd lementem. A recepcióról egyszer csak egy hang szólt hozzám:

̶ Uram… elnézést… uram, van itt egy boríték önnek!

̶ Nekem? – kérdeztem meglepődve.

Odaléptem és elvettem. A kissé gyűrött papíron pedig ennyi volt csak… „Kövesd a belső hangod!”

… és egy szimbólum alatta. Ugyanaz, mint az ajtón.

1. fejezet 3. rész Út az ismeretlenbe

Mindig féltem a repüléstől, pedig még sosem emelkedtem magasba a lábamról történő elugráson kívül. Bizonyos, hogy nem természetes állapot ez, talán ezért is olyan rémisztő. Nincs semmi a talpam alatt egy vékony lemezt kivéve, s utána egy nagy semmi. Most mégis itt ülök ezen a gépen több ezer méter magasan. A nyomok, amiket követni kezdtem, a modern civilizáció egyik fellegvárába vezetnek. Minduntalan a professzor és a hölgy jártak a fejemben. Azzal az érzéssel párosulva, hogy még mindig képtelen voltam különbséget tenni az álmok és a valóság között . A börtön? A sivatag? A gépen ülve volt időm magamnak feltenni kérdéseket és meghallgatni a saját válaszaimat is. Azt hiszem, a professzor is ezért noszogatott. Ne kintről haljam a válaszokat, hanem bentről. Annyira elvesztem már a gondolataim között, hogy a következő pillanatban a kerekek csikorgására lettem figyelmes. Leszálltunk. Katartikus érzés volt újra talajt éreznem a lábaim alatt. Éjszaka volt, a reptér pedig csendes. Fogalmam sem volt merre induljak. A fáradtságom ismét segítségemre sietett, így hát eldöntöttem, taxiba ülök és a legközelebbi szállodába indulok. A terminálból kilépve a várakozó kocsik felé indultam, s egyúttal átadva magam az ismeretlennek.

A távolból egy hangra lettem figyelmes.

̶ Uram! Taxit keres?

Egy pillanatra összerezzentem. Aztán mégis közelebb léptem. Egy alacsony férfi állt velem szemben.

̶ Igen, fuvart keresek. Elvinne egy szállodába?

̶ Nem könnyű az éjszaka közepén szállást találni… De van egy nagyon jó barátom, biztosan befogadja némi készpénzért cserébe.

Úgy éreztem a pénz itt is pontosan ugyanakkora úr, mint bárhol máshol.

̶ Menjünk! – bár válaszom cseppet sem volt átgondolt.

A férfi igencsak beszédes és érdeklődő volt. Igyekezett a lehető legtöbbet megtudni arról, miért vagyok itt. Próbáltam a lehető legtöbb kitérő választ adni számára, bár folytonos utalásai és kérdései lassan az őrületbe kergettek. Minden válaszommal kerülőutakat kerestem , de azt hiszem igen kevés sikerrel.

̶ Mondja, mindig ennyit kérdez? – Az az érzésem támadt, pontosan tudja miért vagyok itt. Aztán eszembe jutott, hogy én viszont annál kevésbé… A panzióhoz érkezve hátrafordult és annyit mondott…

̶ Menj be, már tud róla, hogy jössz.

Olyan zavaros volt az egész és kissé kellemetlenül is éreztem magam. Próbáltam mielőbb szabadulni, s mikor a kezébe nyomtam a fuvarért járó pénzt, megpillantottam a kezén ugyanazt a szimbólumot. Próbáltam palástolni meglepődésem. Gyorsan kiszálltam a taxiból és az ajtó felé vettem az irányt.

Kopogtam. Lassú, de határozott léptek indultak az ajtó irányába. Ahogyan a nyikorgó kilincset lassan lenyomta, a szívem ismét zakatolni kezdett. Aztán megláttam őt…

̶ Üdvözlöm – köszönt hangosan újdonsült vendéglátóm. – Már vártam, jöjjön felkísérem a szobájába, fáradtnak tűnik barátom. Kérem, menjünk, fent mindent elmagyarázok.

Egy részem kissé tiltakozott, de minden porcikámban éreztem, hogy utána kell mennem. Ahogy körbe néztem, a ház minden része szinte beszélt hozzám. A falak, a képek, mintha már jártam volna itt valamikor. Kisérőm aztán pár apró gondolatot kezdett velem megosztani, miközben sétáltunk a szoba felé. Szakállas kissé mogorva kinézetű fickónak tűnt, hangja mégis olyan barátságos volt, hogy képes volt felülírni minden létező félelmem.

̶ Gondolom érdekel honnan tudtam, hogy jössz. A barátod, a professzor… szóval ő már nagyon régóta tart téged szemmel… mióta elkerültél innen. Emlékszel rá hol születtél?

̶ Egy szót sem értek abból, amit mond…

Tartott egy nagyobb szünetet, majd folytatta…

̶ Kifogytunk az időből, így nem tehetek mást, mint megosztom veled a legfontosabb dolgokat. Amiket most elmesélek, valószínűleg felkavaró lesz. De azt hiszem egészen kicsi gyermekkorodtól kezdve érezhetted, hogy más vagy mint a többiek. Talán azt is, hogy máshonnan jöttel, mint ők? Nem érthetted, mi pedig nem akartuk azt sem, hogy tudd. Te itt születtél! Egy olyan család egyetlen gyermekeként, kik századokon át őriztek és óvtak értékeket. Ezek manapság már olykor inkább gúny tárgyai, s aki ezek mentén próbál még létezni…szóval az ő életük egészen nagy kihívásokkal teli. Még felveszik a harcot, de majdhogynem már csak a remény maradt meg. Mikor a szüleid meghaltak… beszélni is nehéz erről… ami akkor történt, nem baleset volt Szándékosan tették. Azelőtt nem gondoltuk, hogy a sötétség átlépi ezt a határt, de megtette. Egyedül maradtál és a professzor feltette az életét, hogy addig óv még lehetséges! Szóval azt hiszem még ha nem is állsz készen, itt az ideje, hogy megismerd a teljes igazat. Az egész világ működésével, amiben élsz. Gondolom arra magad is rájöttél, hogy ez nem csupán napfény és cukormáz…

̶ És mi van a professzorral? Hol van? Aggódom érte…

̶ Ahogy őt ismerem, jól van, szerintem miatta ne aggódj!

Akárhányszor a professzor, akár csak említés szintjén is szóba került, mély megnyugvást éreztem, de mégis aggódtam érte. Korábban azt hiszem millió kérdésem lett volna ezzel kapcsolatban, de most valahogy képtelen voltam megszólalni. A pincés eset óta gondolkodom, ki lehet a ő… most mindinkább egy másik kérdés kezdett foglalkoztatni: Ki vagyok én?

̶ A szobád – nyitotta az ajtót a panziós.

Abban a pillanatban villant át millió érzés és gondolat a fejemen. Egyszerre voltam boldog és szomorú, izgatott és nyugodt. Nem emlékeztem csak az érzések jöttek fel, kavarogtak, mint valami üstben.

̶ Azt hiszem holnap sokminden a helyére kerül – tette hozzá, majd csendben otthagyott.

Kissé reszketve léptem a szobába. A sarokban egy régi íróasztal volt, ami rögtön magához hívott. Leültem. Ekkor pillantottam meg az egyik sarkán ugyanazt a szimbólumot, az asztal sarkára vésve. Látszott, hogy nem utólag került oda. Gyönyörű tölgyfa asztal volt, kézzel készített és ránézésre is több százéves lehetett… Bár a kíváncsiság egyre erősebb volt, a fáradtság a puha ágyba rángatott. De a gondolatok nem hagytak nyugodtan aludni. Igaznak vélt életem minden korábbi pillanata vált ezzel a pár mondattal egy gondosan felépített mesterművé. Egy tökéletes terv része vagyok csupán? A sötétség és a fény harcának gyermeke? Az egymást fenntartó örök, hol senki sem győzhet? Aztán valahogyan ezek a gondolatok is álomba kergettek.

Másnap reggel felkelve, az első utam a lépcsőn lefelé vezetett. A kíváncsiság egy cseppet sem múlt el. Lefelé nézve egy ismerős alakot pillantottam meg, bár háttal állt, mégis ezer közül is megismerem már. Valószínűleg hallotta a lépcső nyikorgását, s ahogy felém fordult széles mosollyal üdvözölt.

̶ Örülök, hogy látlak!

̶ Pro-pro-professzor? – dadogtam.

Lefutottam hozzá, de mielőtt megöleltem volna, megálltam előtte. Egyszerre éreztem haragot és örömet. Úgy éreztem elárultak.

̶ Jól vagy fiam? – kérdezte.

̶ Nem aludtam sokat az éjjel… – a szememből azt hiszem mindent kiolvasott.

̶ Tehát elmondta.

̶ Igen! – bólintottam.

̶ Áruljon el nekem valamit, nem tudok már csak úgy elmenni mellette, de meg kell kérdeznem mi ez?

Ekkor arca elé toltam egy papírra vetett skiccet arról, amit már oly sok helyen láttam.

̶ A szimbólum! Ez te magad vagy. A családod, és egyben, amit képviseltek. Mi őrzők igencsak kevesen maradtunk. A sötétég elől talán ezért is tudtunk téged titokban tartani. De a látszólagos nyugalom véget ért ifjú barátom. Egy ideje sejtik ki vagy, és az, hogy még életben vagy maga a csoda volt. Kétség sem fér hozzá, szükségük van rád. Mindenáron… Létezik egy tárgy, egészen pontosan egy láda, amit egyedül te vagy képes kinyitni. Eljött a pillanat is, és azt hiszem ez sem baj, hiszen végre nem kell bujkálni többé, és a sötétség is kénytelen vállalni valódi arcát. Ezáltal viszont igazán veszélyessé vált. Ez már háború. Az pedig mindig áldozatokkal jár.

̶ Professzor… mégis mi van abban a ládában? Miért olyan különleges?

̶ Ez most azt hiszem nem fontos. Idejében megtudod majd ezt is! Mennünk kell! Most!

Ahogy közeledtünk a város szíve felé, lettem egyre izgatottabb. Körülöttünk a látszólagos rendet, óriási zűrzavar és káosz uralta. Sem valódi rend, sem rendszer nem volt, s az emberek megrészegülve a jóléttől, kiabáltak és harsogtak. Nekik szabadságot jelentett, ami nekem magának a pokolnak tűnt. Émelyegtem, szédültem ettől a förtelemtől, amit az ablakon kívül láttam. De egyre inkább éreztem, sajnos a valóság az, amit eddig elrejtettek a szemem elől. De most itt vagyok és a legmélyébe cseppentem. A kocsi lefékezett és megállt.

̶ Itt vagyunk! Szállj ki.

Egy üvegajtóhoz kísért, talán valamikor egy műterem lehetett. Szemközt egy templom…teljesen össze voltam zavarodva. Annyira szürreális volt az egész utcakép körülöttünk. Alig vártam, hogy belépjünk. Szabadulni akartam, eltűnni végre. Nem értettem, hogyan lehetséges mindez. Egyszerre akartam válaszokat, és elfelejteni mindent. De tudtam, az életem, már sosem lesz olyan mint azelőtt.

̶ Menj csak be! – dörmögte oda a professzor.

Lenyomtam a kilincset és beléptem. Egy paraván állt középütt. Csilingelő hang szólt mögüle.

̶ Megjöttetek végre.

Ismerős volt. Úristen, ez Ő a sivatagból – döbbentem le teljesen, mikor meghallottam. Egy vászonra festegetett éppen. Ahogy közelebb léptem és az ajtó is becsapódott mögöttünk, mindent eldobott.

̶ Gyertek utánam, kissé sürget minket az idő.

Majd ezután egy falhoz lépett és az azon lévő szimbólumra mutatott. Nem szóltam, egyszerűen csak engedtem, hogy vezessen.

̶ Ezt már ismered, tedd rá a kezed kérlek!

Abban a pillanatban a fal megmozdult és egy ajtó nyílt előttünk. Egy kivilágított alagútban találtam magam. Egy út volt csak: az előre. Elindultam, majd hátranéztem és láttam, hogy egyedül vagyok. Az ajtó mögöttem már nem volt nyitva, egyértelművé vált, ide csak én léphettem be. Hamarosan odaértem egy falhoz. A Láda…Mielőtt rátettem volna a kezem, ismét gondolatok sokasága zúgott át rajtam. Szorítani kezdett valami belülről.

Még rémisztőbb kép tárult elém, ahogyan emberek milliói öntudatlanul, szinte gépiesen élik le életük. Fogalmam sem volt mi történik, ha megérintem a zárt szelencét. Talán meghalok, talán semmi, s rájövök, hogy az egész csak egy rút tréfa, de mégsem hátrálhattam meg. Nem maradhattam a saját gondolataim foglya! Közelebb léptem, rátettem a kezem. Hirtelen éles, semmihez sem fogható érzés járt át. Ahogy lenéztem a testem kezdett egyre fényesebb lenni.

A következő amire emlékszem, hogy az ágyamon fekszem, szemeim fáradtan próbálják felfedezni a Körülöttem lévő valóságot. Egy könnycsepp gördült le arcomon egészen a párnáig. Mire megtette ezt a rövid utat, kezdtem megnyugodni, ráébredni a valóságra. Itthon vagyok! Először csak felültem az ágy szélére, lassan pedig a nyekergő padlóhoz érintettem lábam, ami azonnal visszarántott a valóságba. Jóleső hangok szűrődtek a nyitott ablakon. A nyári illatok még inkább magukhoz öleltét zavart elmém. Közelebb léptem, és egy mély sóhajt vettem. Kissé elméláztam. Ekkor a szemközti házból kilépett egy pár. Rám néztek és mosolyogtak. A professzor volt és a hölgy a sivatagból… Ahogy mosolyogva felnéztem a felhőkre, az ablak felső részén még észrevettem a szimbólumot, mélyen a fába vésve…