A „szerencsés” emberekre használják. S hogy mi végett írom ezt idézőjelben? Mert nem hiszek a szerencsében. Legalábbis nem abban a fajtában, mint amiben a legtöbben. Végtére is szinte tökéletes bizonyossággal ki merem mondani, a saját életünk kovácsai vagyunk, a cselekedeteinkkel irányítjuk életünket. Természetesen sokkal könnyebb úgy tenni, mint ha minden csak a szerencsés véletleneken múlna, rögtön feloldozva magunkat, mindenféle felelősség alól. És hogy honnan veszem a bátorságot, hogy ezekről a dolgokról beszéljek vagy írjak? Azt hiszem onnan, hogy eddigi életem nagyrészében, én is mindig a körülmények áldozata voltam. Így sokkalta könnyebb feladni bármit, kiaknázatlanul otthagyni, az első adódó nehézség után. Tedd fel magadban ezt a kérdést. Hányszor adtad fel eddigi életed során úgy, hogy nem, hogy a végsőkig nem küzdöttél, de mikor padlóra kerültél, rögtön a könnyebb utad választottad? Hát hidd el nekem kedves olvasó, ezerszer átéltem ugyanezt, aztán jött a pont. Egy olyan veszteség ért, ami után két választásom adódott. Vagy hagyom magam elemészteni a szenvedésben, vagy fogom magam és lépésről lépésre kimászok a gödörből, és kihozom a helyzetből a lehető legjobbat. Persze igen, rágódtam én is a múlton eleget, ezt meg is teheted, ez szükséges, mert azt gondolom ez a felismerés része. Rájössz, hogy az már nem te vagy. De aztán el kell indulni előre és csak csinálni és csinálni, csinálni. Így tettem, s a tettekkel, a hétköznapi erőfeszítésekkel jutottam előre. Nem valódi csodák ezek. Egyszerűen csak figyelsz önmagadra és másokra, tiszteled magad, ezáltal a külvilágot is. És végül, hogy burokban születtem-e? Szerintem mindannyian burokban születtünk, a döntés pedig csakis a mi kezünkben van, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel…