A „szerencsés” emberekre használják. Hogy miért teszem idézőjelbe a szerencsét? Mert nem hiszek benne. Legalábbis nem abban a fajtában, mint amiben a legtöbben. Végtére is szinte tökéletes bizonyossággal merem kimondani: a saját életünk kovácsai vagyunk, a cselekedeteinkkel irányítjuk sorsunkat. Természetesen sokkal kényelmesebb azt hazudni magunknak, hogy minden csupán szerencsés véletlenek sorozata, így feloldozva magunkat, a felelősség alól. Honnan veszem a bátorságot, hogy ezekről a dolgokról beszéljek? Azt hiszem onnan, hogy eddigi életem nagy részében, én is így tekintettem magamra. Így sokkalta könnyebb bármit feladni, mindent kiaknázatlanul otthagyni, az első adódó nehézség után. Tedd fel magadban ezt a kérdést. Hányszor adtad fel eddigi életed során úgy, hogy valóban a végsőkig küzdöttél? Hányszor választottad a könnyebb utat, amikor padlóra kerültél? Hát hidd el nekem kedves olvasó, ezerszer átéltem ugyanezt – aztán eljött a pont. Egy olyan veszteség ért, amely után két választásom maradt. Vagy hagyom, hogy a szenvedés elemésszen, vagy fogom magam és lépésről lépésre kimászok a gödörből, kihozva a helyzetből a lehető legjobbat. Persze, rágódtam én is eleget a múlton. Meg is teheted – sőt, szükséges is – mert úgy gondolom, ez a felismerés része. Rájössz, hogy az már nem te vagy. De aztán el kell indulni előre, és tenni a dolgunkat. Tettekkel, hétköznapi erőfeszítésekkel jutottam előre. Ezek nem klasszikus csodák. Egyszerűen csak figyelsz önmagadra és másokra, tiszteled magad, ezáltal pedig a külvilágot is. Végül pedig: burokban születtem-e? Azt hiszem, mindannyian burokban születünk. A döntés pedig kizárólag a mi kezünkben van, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel…