Úgy tettünk tönkre mindent magunk körül, mint ha erre bármikor is jogot formálhatnánk. De senki nem szólt, és talán addig igazán senkit nem is érdekelt, ameddig az esők nem jöttek. Azok, amik úgy fájtak a bőrnek, hogy romantikus esőben elázások helyett, csak védeni próbáltuk előle magunkat. A növények persze nem bírták a savat, és a nap pusztító erejével együtt, az embereket is beüldözték az épületekbe. Az eddig jól működő városok lassan teljesen élhetetlenné váltak. A bolygó döntött. Páran talán belátták már, de a legtöbb még most is csak a megoldást várta, belefeledkezve abba a kényelembe, hogy nekünk tenni nem kell, hiszen majd valaki úgy is megoldja helyettünk. Mélyre ásva magában azt, hogy az ember igazi célja talán az lehetett, hogy együtt éljen, teljes harmóniában. De erre képtelen volt, sokadszorra is kudarcot vallott. Végül már nem volt mit tenni, nem volt utolsó utáni pillanat. Egyetlen megoldás maradt…

-Én megértem a Föld döntését, vendégként visszaéltünk a vendégszeretettel. Mit látsz, ha magad elé nézel? Semmi mást csak szürkeséget. Tudod te milyen volt sétálni a szélben?

Ekkor ezerévnyi fájdalom ült ki az arcára, milliárdnyi ember trehánysága helyett szégyellte magát, s vette vállára a fájdalmat. Azt hiszem végül ebbe pusztult bele. Olyan reálisan látott mindent, teljesen más volt. Én álmodozónak születtem egy álmokat nélkülöző világban, és hiszem, ez így is volt rendben. Hiszen mi mással lehetne ezt helyre hozni. Úgy gondolom, az ő világa teremtette bennem meg, így hatott rám igazán jól. Annyit mesélt a régi időkről, hogy ellenállhatatlan vágyat éreztem a változásra. Küzdelem és vágyak ösvényén haladtunk, mindenki saját szerepében tetszelegve. Majd elvitt az ajtóig, cipelt ameddig tudott, ameddig elég érett nem lettem ahhoz, hogy képes legyek tenni. A közös út végére egy csepp energia sem maradt, mindent megtett, még talán többet is, mit képes az ember. Értem tette?

-Tudod fiam, mi már régen nem élünk majd, mire a bolygó meggyógyul, talán az emberiség sem kap itt több lehetőséget. Mire ez eljön, már millió fényévekre leszünk, és talán újra és újra belekerülünk ugyanabba a csapdába. Az élet ezért oly csodás, hiszen illene valahol újra és újra emlékeztetni magunkat, arra, amit már egyszer megtanultunk. Szerintem ez az, ami hiányzik még az emberből. Az emlékezés, hogy ne folyton ugyanazokat a köröket fussuk. Valahol egy csoda ez a számtalan lehetőség, irány, valahol pedig igazán fájdalmas, mert egyetlen bármikor elég lenne… Azt érzem, képtelenek vagyunk felülkerekedni saját mohóságunkon!

Akkor visszaléptünk a hajóra, és soha többé nem láttam a Földet…

Talán jobb is volt ez így, mert nem ezt akartam látni a szemeim előtt. Sokkalta szerethetőbb és reménnyel teli volt az a sok történet, amit innentől minden este mesélt. Úgy gondolom, tudta, hogy minél előbb át kell nekem adja az összes emléket. Minden kép és videó történetét gondosan adta át. Nem mindig láttam ennek jelentőségét, de hittem benne. Mikor végleg távozott, természetesen hiány maradt bennem, de hiányérzet nem. És bizonyos vagyok, hogy benne sem…