Egy megmentett
Az agya minden idegszálával megfeszülve dolgozott, pedig csak engedni kellett volna kicsit a szorításból. De honnan tudhatta volna, hiszen soha senki nem mutatta neki a helyes utat. Vajon melyik lett volna az a pillanat, amikor rájön magától? Ezernyi kérdés, mégis egyetlen, de valójában közös sors az, amit hordozott.
Gyermeknek hittel teli, álmodozó volt, ennek szépségeivel és buktatóival. Valójában mindig is egyedül érezte magát és bár családja tele lehetett jóindulattal, nem tudtak mit kezdeni a fejében lévő álmokkal. Ő maga pedig támogatás híján, rövid idő alatt elengedte azokat. Barátai kevesen voltak és rendszerint hamar távoztak életéből, már gyerekként is érezte, hogyan is lehetne az élet állandó. Eleinte bánattal, később már örömmel engedte menni őket, a nekik kijelölt útra. Az álmok továbbra is jöttek és mentek kivétel nélkül megvalósítatlanul, hiszen megtanították az egyetlen rossz dologra, amire csak gyermeket lehet. A megalkuvásra. Évekig elhitte, hogy ez az élet. A hely, amiben oly sokáig a kényelmet és a biztonságot érezte, borzasztó kényelmetlenné vált számára. Lázadni kezdett s mindent megtett, hogy megszüntesse ezt a belső harcot, ami fájdalma forrása. Nem ment, beengedte a sötétséget, ami a jóindulat mögött démoni segítséggel pusztított benne mindent, ami értékes. Már maga sem tudta, mit kellene tenni. Végső segélykiáltásként, koppant mellkasa a zománcos vödör alján.
-Utolsó esély. Biztosan ezt akarod? Szerinted ez így helyénvaló, elpazarolni egy életet? A te dolgod tudom, de kérlek, gondold át. Én itt vagyok, ahogy egész életedben itt voltam és a te döntésedre vártam, mindig minden pillanatban. – szólt neki a sors.
A fiú ekkor mélyen magába nézett és elindult a megfelelések alá temetett álmokhoz. Olyan mélyre, ahol talán hatévesen járt utoljára. Persze a démonok ott álltak minden falnál, védték a felépített bástyákat, de most valamiért nem félt szembenézni velük. Rövidesen ott állt saját magával szemben és meglátta azt a csillogó szemű fiút, aki az egész világot akarta, tele hittel és reménnyel.
-Mondd, miért jöttél vissza hozzám? – kérdezte a fiú.
-Válaszokat keresek és azt hiszem, azok ott vannak az úton, amit bejártam. Hagytam magam, legyengültem és itt hagytalak egyedül. Itt hagytam a boldogságom veled együtt.
-Magaddal viszel?
-Magammal viszlek!
Útnak indultak és közben meséltek, hol egyik, hol másik s gyógyították egymást.
-Várj egy kicsit – szólalt meg a fiú. Innentől, ha akarsz már bármikor jöhetsz hozzám látogatóba, vendégsébe vagy ha csak elfelejtenél gyermek lenni. Most menj kérlek és keress egy helyet, találd meg az embereket a világban is, nyisd ki a szíved nekik. Ne légy magányos, hiszen az embernek közösségben a helye.
-Honnan fogom tudni, hogy jó helyen vagyok?
-Azt hiszem, most már tudni fogod.
Bár bizonytalan volt, de életében először elkezdte keresni az utat. Bár érezte, hogy nehéz lesz, mégis boldogan szólt a sorsnak, hogy mondandója van. Megfogott egy papírt és egy tollat, és ezt véste rá:
„Drága sors, még maradnék!”
Egy megmentett
Az agya minden idegszálával megfeszülve dolgozott, pedig csak engedni kellett volna kicsit a szorításból. De honnan tudhatta volna, hiszen soha senki nem mutatta neki a helyes utat. Vajon melyik lett volna az a pillanat, amikor rájön magától? Ezernyi kérdés, mégis egyetlen, de valójában közös sors az, amit hordozott.
Gyermeknek hittel teli, álmodozó volt, ennek szépségeivel és buktatóival. Valójában mindig is egyedül érezte magát és bár családja tele lehetett jóindulattal, nem tudtak mit kezdeni a fejében lévő álmokkal. Ő maga pedig támogatás híján, rövid idő alatt elengedte azokat. Barátai kevesen voltak és rendszerint hamar távoztak életéből, már gyerekként is érezte, hogyan is lehetne az élet állandó. Eleinte bánattal, később már örömmel engedte menni őket, a nekik kijelölt útra. Az álmok továbbra is jöttek és mentek kivétel nélkül megvalósítatlanul, hiszen megtanították az egyetlen rossz dologra, amire csak gyermeket lehet. A megalkuvásra. Évekig elhitte, hogy ez az élet. A hely, amiben oly sokáig a kényelmet és a biztonságot érezte, borzasztó kényelmetlenné vált számára. Lázadni kezdett s mindent megtett, hogy megszüntesse ezt a belső harcot, ami fájdalma forrása. Nem ment, beengedte a sötétséget, ami a jóindulat mögött démoni segítséggel pusztított benne mindent, ami értékes. Már maga sem tudta, mit kellene tenni. Végső segélykiáltásként, koppant mellkasa a zománcos vödör alján.
-Utolsó esély. Biztosan ezt akarod? Szerinted ez így helyénvaló, elpazarolni egy életet? A te dolgod tudom, de kérlek, gondold át. Én itt vagyok, ahogy egész életedben itt voltam és a te döntésedre vártam, mindig minden pillanatban. – szólt neki a sors.
A fiú ekkor mélyen magába nézett és elindult a megfelelések alá temetett álmokhoz. Olyan mélyre, ahol talán hatévesen járt utoljára. Persze a démonok ott álltak minden falnál, védték a felépített bástyákat, de most valamiért nem félt szembenézni velük. Rövidesen ott állt saját magával szemben és meglátta azt a csillogó szemű fiút, aki az egész világot akarta, tele hittel és reménnyel.
-Mondd, miért jöttél vissza hozzám? – kérdezte a fiú.
-Válaszokat keresek és azt hiszem, azok ott vannak az úton, amit bejártam. Hagytam magam, legyengültem és itt hagytalak egyedül. Itt hagytam a boldogságom veled együtt.
-Magaddal viszel?
-Magammal viszlek!
Útnak indultak és közben meséltek, hol egyik, hol másik s gyógyították egymást.
-Várj egy kicsit – szólalt meg a fiú. Innentől, ha akarsz már bármikor jöhetsz hozzám látogatóba, vendégsébe vagy ha csak elfelejtenél gyermek lenni. Most menj kérlek és keress egy helyet, találd meg az embereket a világban is, nyisd ki a szíved nekik. Ne légy magányos, hiszen az embernek közösségben a helye.
-Honnan fogom tudni, hogy jó helyen vagyok?
-Azt hiszem, most már tudni fogod.
Bár bizonytalan volt, de életében először elkezdte keresni az utat. Bár érezte, hogy nehéz lesz, mégis boldogan szólt a sorsnak, hogy mondandója van. Megfogott egy papírt és egy tollat, és ezt véste rá:
„Drága sors, még maradnék!”